TÓBIÁS DISCO

 

Tulajdonképpen 1971-ben a hódmezővásárhelyi laktanyában kezdődött disc jockey pályafutásom. De ez még egészen más volt, egy magnósklub. Egy barátom rendszeresen leküldte nekem a laktanyába magnószalagokon a legújabb, legmenőbb zenéket. Emlékszem az Emerson, Lake & Palmer, a Ten Years After, a Nice, a Cream, a Santana új lemezeire. Kiírtam a faliújságra, hogy minden csütörtökön 18-20-óráig „Disc Jockey Klub”, és a zászlóalj klubjában egy rövid ismertető után lejátszottam a legújabb zenéket, ahol közben beszélgettünk, olvastunk. Egyre népszerűbb lett a program, és mindig többen lettek.

A „lemezlovas” elnevezés még csak akkoriban kezdett divatba jönni. A honvédségi klub még csak a nevében volt az. 

Az első diszkót a balatoni nyaralónk közelében, a vonyarcvashegyi „Magyar Tenger” vendéglőben tartottam 1972 nyarán, ahol megkértem a főnököt, hogy az ott játszó zenekar szüneteiben diszkózzak egy kis kazettás magnóval az együttes erősítőjére rákötve. Először csak néztek a vendégek mi ez. Egy kis összekötőszöveggel bekonferáltam a számokat, és olyan zenéket játszottam, amiket még a rádióban sem nagyon hallottak a vendégek, legfeljebb a zenekar másodrangú előadásában. Nemsokára majdnem többen kezdtek el táncolni a szüneti diszkómra, mint a zenekarra. Mielőtt még nagyobb sikerem lett volna megfúrt a zenekar… A hely a későbbiekben hosszú ideig az északi part egyik legismertebb diszkója lett, ahol aztán később a nyolcvanas években is „vendégszerepeltem”.

Sokan kérdezték már:

- Mi késztetett arra, hogy diszkózz?

Egyrészt régóta nagy zenegyűjtő voltam, másrészt megfelelő egészséges exhibicionizmussal bírtam ahhoz, hogy a zenéket felkonferáljam.

Középiskolás koromtól gyűjtögettem, először szalagos-, majd kazettás magnón a zenéket. Nagy esemény volt, amikor Nándi bátyám a hatvanas évek elején vett egy „Terta” szalagos magnót. Később én is szert tettem egy lengyel Grundigra, amelyen már „gyönyörű” zöld „macskaszem” (kis villogó fénycső) jelezte a felvétel szintjét. Ezt nyúztam éjjel nappal.

A 60-as évek elejétől állandóan hallgattuk bátyáimmal a „Rédió Laxembörgot” és a „Szabad Európán” Cseke László „Teenager party”-ját. Akkoriban még nem volt a rádión kimeneti csatlakozó, de megbuheráltam régi, csöves „Calypso” készülékünket, és egy drót segítségével összekötöttem a magnóval. Így már fel tudtam venni, - igaz, borzalmas minőségben - kedvenc számaimat. Kezdetben „Duna” hangszalagra vettem fel, amelyből időnként hullott a mágneses vaspor… Később az NDK ORWO szalagok már jelentős előrelépést jelentettek. Amikor pedig a balatoni diszkókban a nyugatnémetektől szert tettünk egy kis márkára és a valutás „Intertourist”  és a csehszlovákiai „Tuzex” boltokban vehettünk BASF szalagot már nagyon menőnek éreztük magunkat.

A „Szabad Európát” rendszeresen zavarták, így néha több volt a berregés, mint a zene a szalagokon. Mégis számunkra egy-egy „ködből” felbukkanó, sejtelmesen hullámzó Beatles, Rolling, Animals, Bee Gees, Yardbirds, Searchers zenefoszlány a mennyországot jelentette…

Ekkoriban még a hazai „nagy” zenekarok mint a Scampolo, a régi Illés és szinte valamennyi angol zenét játszó együttes is ezekből a rádiókból „készült fel” a koncertekre. A zeneszám egy-egy részét - melyet nem hallottak jól – „kipótolták” saját intuíciók alapján. Nagy volt néha a megdöbbenés, amikor először eljutott hozzájuk a lemez eredetiben…

Aztán egyre többen kijutottak a vasfüggöny mögé, és hoztak magukkal új zenéket, sőt már az NDK-ban is lehetett nyugati beatlemezeket kapni. Nekem idegenvezető anyukám szállította az első beat lemezeket. Cserélgettük a haverokkal az albumokat, délutánokat, hétvégeket töltöttünk egymás zenéinek átvételével, magnós-klubokba jártam, így egy idő után már komoly repertoárra tettem szert.

Cintula, az első hazai lemezlovasok egyike, - aki onnan kapta nevét, hogy állítólag Móra Ferenc unokája, (aki „Furfangos Cintuláról” is írt) - a Fehérvári úti Művelődési Ház magnós-klubjában bontogatta szárnyait. Volt alkalmam néhányszor Cintulát látni buli közben. Minden diszkós rémálma, amikor véletlenül egy másik számot konferál fel, mint ami megszólal. Ilyenkor az ember igyekszik valami frappáns szöveggel megmenteni a helyzetet, de Cintula - egyéni, mély orgánumával – az ilyen kellemetlen szituációból sikert kovácsolt! Nagyon jó szövegei voltak, de ha egy kicsit nagyobb volt benne a nyomás a szokásosnál, annyit dumált, hogy alig lehetett lelőni.

Jöttek sorban, tehát az első disc jockeyk, mint Szervánszky – a „Tojás”, D. Molnár és Ladányi – az „Öccs”, Éliás, B. Tóth, Arató, Dévényi - aki akkor még nem volt bácsi.

Tulajdonképpen az első generációval közel egy időben indult az én lemezlovas pályafutásom is.

Az első igazi diszkót 1972-ben a SOTE Baross utcai klubjában tartottam. Egy barátom, - aki az orvosira járt – egyik hétköznap szólt:

-          Szombaton diszkót kéne csinálnunk a SOTE klubban!

-         OK! – mondtam, mint akinek ez a legtermészetesebb.

Ketten összeszedtük a cuccot. Ő hozott lemezeket meg egy erősítőt, én a kazettás magnómat meg a lemezeimet. Mivel hangfalunk nem volt, sürgősen be kellett fektetnünk a bimbózó üzletbe. Elmentünk tehát a „bizományiba” ahol használt cuccokat lehetett kapni, és gyorsan vettünk két viszonylag nagyobb méretű, olcsó hangfalat, abban a reményben, hogy a doboz nagysága a hangerővel arányos. Majd a fényhatásokra koncentráltunk és szereztünk egy haverunktól fényorgona-erősítőt, - amit ő buherált össze, - és néhány színes lámpát. Speciális effektként vettünk még egy UV-lámpát is, ami olyan volt, mint a röntgen: minden csajnak látszott a fehér bugyija, meg a melltartója a szoknyán keresztül is…

Odamentünk a kezdet előtt egy órával, és szépen összeállítottunk mindent. Szólt a cucc, villogtak a lámpák. Szuper. Alapozásnak benyomtunk néhány sört. A fergeteges bulihoz megvolt minden feltétel.

Lassan szivárogtak az emberek, rengeteg jó csaj, - világító bugyikban és cicifixben. Elkezdődött a buli, - csodák csodájára - elkezdtek táncolni, majd jöttek a kívánságok is. Lassan megtelelt a táncplacc meg a klub is. Egyre jobb lett a hangulat, arányosan az elfogyasztott pia mennyiségével. Barátommal mindenféle rendszer nélkül játszottuk egymás után a zenéket, - néha ő mondott be egy számot, máskor én. Aztán mivel kiderült, nekem több gyakorlatom van a dologban, - meg aztán haverom megfelelő alkohol nyomása alatt valami csajt kezdett drasztikusan fűteni, - lassan rám maradt a zenélés. Emlékszem a „Middle of the Road” albumát nagyon komálták, legalább 3 számot kellett az első nagylemezükről többször is lejátszani.

Aztán, éjfél körül - mikor már csúcson volt a hangulat – beütött a krach!

Az egyik hangfal kezdett furcsa hangokat adni, torzított és pufogott, majd negyedórai szenvedés után megadta magát...

-         Semmi baj, szól a másik! – nyugtattam barátomat.

Röviddel utána azonban ikertestvére játszotta el ugyanezt. Hirtelen nagy csend lett…

Tehát a legjobb hangulat közepén, - mikor már éppen menő fővárosi disc jockeynak érezhettem volna magam, - a technika ördöge megfúrta a bulit.

Éjfél körül tehát ott álltunk két leégett hangfallal. Egy darabig nézegettük, úgy csináltunk, mintha meg tudnánk javítani, az egyik hangfalat szétszedtük. Kiderült, hogy egy 30 wattos hangszóró van benne, de szépen ki volt vattával tömve. Csodálom, hogy egyáltalán addig bírta, mivel 100 wattos erősítővel hajtottuk meg. Egy darabig még danolásztunk, iszogattunk, aztán a társaság nagy része szép csendben feloszlott. Ennek ellenére nem volt rossz visszhangja a bulinak.

Ettől kezdve mindig nagyon ügyeltem a diszkó technikai részére, mert rá kellett jönnöm, ebben a műfajban sok minden ezen múlik. Ezért aztán – mivel egyre több helyen megfordultam, – részletre vettem a bizományiban egy NDK gyártmányú „Regent” hangcuccot. Egy 2x200 wattos, csöves, többcsatornás mono-erősítőt, két nagy hangfallal. Lassan megerősödtem, mert nem volt könnyű bulikra cipelni, kocsitetőre föl-, lepakolni. Később már olyan jól ment, hogy technikus „roadot” is alkalmazhattam.

Kitaláltam, hogy jobb lenne ha a 2 lemezjátszóm egybe lenne építve. Ezért megterveztem és egy asztalos barátommal összeállítottunk egy kétlemezjátszós diszkópultot keverőerősítővel, amit szépen letapétáztam, és tetővel szereltük fel a szállításhoz. Két csehszlovák Supraphon „új barázdát szánt az eke” lemezjátszót szereltem bele, és egy másik barátommal egy keverőerősítőt. Ezeknek a keramikus lemezjátszóknak még 10-15 gramm volt a tűnyomásuk akkoriban, - a későbbi dinamikus lejátszók 1-3 grammos tűnyomásával szemben, - ami azt jelentette, hogy a lemezeket szinte felszántották, úgyhogy néhány hónap múlva már recsegtek, ropogtak a bakelitok, - de ez is megadta a hangulatot akkoriban.

Maszek diszkópultomat csak be kellett dugnom a végerősítőbe, és így mindent a azon tudtam kezelni. Úgy nézett ki, mint egy nagyobb szögletes hegedűtok. Így utólag rendkívül kezdetleges volt ez a fadoboz, - pláne mikor később megláttam egy gyári, hordozható, fekete bőrrel bevont diszkópultot, majd elsírtam magam - de nekem akkor maga volt a mennyország.

Megvolt tehát a diszkó technikai része, hátra volt még a névválasztás. Már akkor is több híres diszkós „művésznevet” választott magának, de Laci bátyám miatt is nem akartam a saját nevemen szerepelni. Akkor még csak ő volt egyedül színész a családban, de már, mint ifjú tehetség elég ismert volt, ezért igyekeztem függetlenedni tőle. Nem akartam a nevével sem előnyhöz jutni, sem esetleg szégyent hozni rá. A „T” kezdőbetű valahogy evidens volt, ehhez kellett valami jól hangzó név. Akkor már zenélgetett Éliás Gyula, így valahogy kézenfekvő volt a „TÓBIÁS” név. Akkoriban nem készült még el a „Sebaj Tóbiás” gyerekfilm, így nem volt ilyen zöngéje sem, csupán az „Éliás-Tóbiás” gyermekdalt ismertük. Hogy teljes legyen a kép, később egyik diszkós tanítványomat meg „Dödöllének” neveztem el (aki ma jól menő állatorvos).

Választanom kellett egy „szignálzenét” is, amivel a műsort elkezdem. Véletlenül kezembe akadt a „Resonance” együttes „OK Chicago” című kislemeze. A 3 perces felvételen egy chicagói gengszter üldözés hangjai hallatszanak: géppisztoly-sorozat, ajtócsapkodás, autós üldözés, lövöldözés, rendőrségi hangok, szirénázás, mély férfihangok zenekari aláfestéssel. Megtetszett a felvétel, - amelyet azóta, sem hallottam sehol, - és ettől kezdve ezzel a különleges effektekkel teli, jó ritmusú zenével kezdtem a programot, amelyre rámondhattam a bevezető konferálást. Aztán később szereztem néhány amerikai és francia „Jingle” effekt-lemezt, ezekből összevágtam magamnak egy saját szignált, - amelyben három éves Ádám fiam mondta rá a „Tóbiás” szót – és ezt használtam bevezetésnek, a mindenkori aktuális nagy sláger előtt.

Az sem volt mindegy a buli végén milyen zenével zárok. Ezért az utolsó aktuálisan a legnépszerűbb sláger után sokáig, „Verdi: Nabucco” című operájából a „Va pensiero” kórus egyik feldolgozását játszottam le. A klasszikus zene olyan nagy kontrasztot jelentett az addig elhangzó popzenei slágerekkel, hogy mindenki meglepődött. Egyébként is szokatlan volt diszkóban komolyzenét játszani.

Diszkós Ars poeticám így szól:

-         A bulit mindig a legjobb zenével kell kezdeni, és utána csak jobbak jöhetnek, állandóan fokozva a hangulatot. Az utolsó fél órát külön meg kell tervezni, egyre jobb számokkal. Mindig a tetőfokán kell abbahagyni, hogy a legjobb hangulatban távozzanak a vendégek! Soha nem szabad ráadást adni, jobb, ha a vendégeknek inkább hiányérzetük marad!

Néhányszor mégis előfordult, hogy engedve a jó hangulatú közönség erőszakának lejátszottam néhány ráadásszámot. Ellaposodott a buli. A közönség egy része pedig elment, - akik azzal számoltak, hogy a megadott időpontig tart a rendezvény.

Mivel a diszkós nem magának játszik, hanem az éppen jelenlévő közönségnek, mindig figyelembe kell venni, a publikum kívánságait. De ezzel azért nagyon csínján kellett bánni! Gyakran előfordul, hogy akik állandóan odajönnek számokat kérni, nem képviselik az egész közönséget, hanem többnyire egy erőszakosabb kisebbséget, akik esetleg nem is táncolnak. Másrészt törekedni kell a saját zenei stílus kialakítására is.

Egy középiskolai szalagavató bálon zenéltem, amikor odajöttek a diákok és „Modern Talkingot” kértek. Ugyanakkor mások meg AC/DC-t. Ilyen szélsőséges kívánságoknál legjobb, ha egyiket sem játssza le az ember! Én engedékenyen mindkettőt lejátszottam. Meg is lett az eredménye. Amikor a Modern Talkingot játszottam, - valószínűleg a rockrajongók - megdobáltak. Szerencsére csak csokoládéval.

Ezzel a problémával éveken keresztül szembe kellett néznem a Duran Duran- Depeche Mode láz idején. A két tábor utálta a másik zenéjét, s néha össze is verekedett a bulikon, és elég kellemetlen helyzetben voltam, amikor percenként bombáztak az ellentétes kérésekkel.

Soha nem felejtem el, amikor a Budatétényi Művelődési Központban komoly pedagógiai lépésre szántam el magam. A következő szózatot intéztem a két ellentétes táborhoz a mikrofonba:

-         Kedves lányok és fiúk! A két eltérő zenét játszó együttesnek a számait csak abban az esetben játszom le, ha fütyülés nélkül végig tudjátok hallgatni azt a zenét is, amit éppen nem szerettek. Vagy pedig egyiket sem játszom le.

Úgy tűnt, megértették, mert ezek után nem fütyülték ki a másik tábor zenéit.

A bulikon mindig igyekszem zenei blokkokat összeállítani. Legalább félóránként egy –egy „lassú blokkot” is beiktattam. Jól emlékszem ugyanis azokra a középiskolai bálokra ahol csak ilyenkor mertük felkérni a lányokat. Szerintem ez gyakran ma is így van, és az ismerkedésnél nagy szerepe van a lassú számoknak. Komolyan sajnálom azoknak a mai „pörgős” buliknak a közönségét, ahol egész este csak 130-as fordulatszámon jár a zene.

Néha cigányprímásnak éreztem magam, mert néhányan pénzt dugdostak a pultba vagy a zsebembe, hogy bebiztosítsák kívánságukat.

Egyszer, amikor az Átrium Hyatt Hotel szombati klubjában zenéltem, - a tv-s műsorvezető Csiszár Imrével együtt – már kétszer lejátszottam a közönség kívánságára a „Voyage” című, akkor nagyon divatos francia slágert. Erre odajött a „főnököm”, aki lehet, hogy nem kedvelte annyira ezt a zenét, mert rám dörgött:

- Ha még egyszer le mered játszani ezt a számot, ki vagy rúgva!

Mit tehettem, ha továbbra is rengetegen kérték. Végül is nekik zenéltem. Lejátszottam.

Nagyon sok, ma már egészen más területen ténykedő, ismert ember is diszkóval kezdte pályafutását. Csiszár Imre a diszkó után a rádióban majd a tévében csinált karriert.

Déri János a tévében lett nagyon tehetséges műsorvezető. Ő előzőleg a Casablanca bárban nyomta a zenét. Volt egy szintén saját készítésű lemezpultja, amelyen - nem tudom milyen meggondolásból – keverőgomb helyett csak egy kapcsoló volt, amellyel nem lekeverni lehetett a zenét, és rádumálni, hanem egyszerűen kikapcsolni. Így Jancsi ha mondandója akadt, nem rábeszélt a zenére, - ahogy ez szokásos volt - hanem egyszerűen zene közben kikapcsolta a lemezjátszót, és a keletkezett néma csöndben tartott hegyi beszédet. A közönség ilyenkor tánc közben megdermedt, és a pokolba kívánta a diszkóst, aki nem hagyja táncolni. Szerencsére Déri Jancsi, aki nagyon szeretett beszélni, hamar abbahagyta a diszkót és átnyergelt a médiába, ahol sokkal tehetségesebbnek bizonyult.

1972-ben egy barátom elcipelt a KFKI (Központi Fizikai Kutatóintézet) XI. Bertalan Lajos utcai KISZ-Klubjába, ahol gyér közönség előtt, éppen egy elég gyenge diszkós játszott. Kiderült, hogy Cintula távozása után a klub diszkós-versenyt hirdetett. Nosza, próbáljuk meg. Jelentkeztem. „Fellépésem” elég jó hangulatú volt, az L-alakú klubban nagyon jól érezte magát a közönség, és én is. Sok slágert és funkyt játszottam, és érdekes módon a mikrofonban egész más, jóval mélyebb baritonom van, mint élőben, és ez is tetszett a közönségnek. De azért mégis meglepődtem, amikor - a közönség szavazatai alapján – a verseny végén kihirdették, hogy a mintegy tíz induló közül én lettem a győztes.

Ettől kezdve, mintegy 2-3 éven át, itt játszottam minden szombatom a KFKI Klubjában. Amikor elkezdtem itt a diszkót, alig 50-60 ember lézengett a szombat estéken. Pár hónapra rá, már annyian voltak, hogy a későn jövőket már nem tudták beengedni a rendezők, mert nem fértek be. Egyetemista koromban jól jött, hogy így szert tettem egy fix jövedelemre, s nem kellett szüleimtől pénzt kérnem. Ma, amikor a bulik éjfél körül indulnak, talán kicsit meglepő, hogy akkoriban itt a diszkó 7-től 10-ig tartott, mivel a klub egy lakóépület alagsorában volt. De a korai időpont arra is jó volt, hogy utána elvállalhattam más bulikat is.

Jöttek is a felkérések sorban, nagyon sok más klubba, szalagavató bálokra, alkalmi rendezvényekre. Ez volt diszkós pályafutásom legsikeresebb kiinduló pontja. Ezt követően volt olyan időszak, amikor rendszeresen minden héten, négy napon – szerdán, pénteken, szombaton kettőt, és vasárnap – néha 5 diszkót vezettem.

Emlékezetes volt az a szilveszter éjszaka is, amikor - ifjú titánként - egyszerre három bulit elvállaltam. Mindegyik helyen volt ugyan egy „gumiember” aki zenélt, amíg odaértem, de ma már nem tudnám megismételni azt a bravúrt, hogy egész éjjel autóztam egyik helyről a másikra, és mindegyik helyen zenéltem vagy háromszor. Jól szórakoztam azon a szilveszteren, de mint a hulla úgy dőltem ágyba hajnalban.

A KFKI Klub után, hosszabb ideig a Műszaki Egyetem „Ezres Klubjában” zenéltem. Ide se volt egyszerű bekerülni, - mert több jelentkező is volt, de valamiért a Klub rendezőinek megtetszett a műsorom, és engem hívtak, sok más jelölt közül. Kétszintes szórakozóhely volt, az alagsorban én, a földszinten a Nautilus együttes és Arató András zenélt. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egymás konkurensei voltunk, mégis jó barátság alakult ki közöttünk, és ahol tudtunk segítettünk egymásnak.

Műsor közben a hangulat fokozására sokféle lehetőség kínálkozott. Gyakran megénekeltettem a közönséget, úgy, hogy a nagyon ismert, és kedvelt slágerek refrénjét egy kicsit lehalkítottam. Ilyenkor - kisebb biztatásra, - a közönség együtt énekelte az ismert részt. A közös „karaoke” részek mindig jó hangulatot teremtettek. A program vége felé gyakran „vonatoztattam” a közönséget, amikor egy –egy ismert „vonatozós” zenét lejátszva, a jó hangulatban lévő fiatalok egymás vállát fogva, láncban bezakatolták a termet, bevonva ebbe a többieket is. Előfordult, hogy a közönség minden tagja részt vett a kígyóban. Volt egy-két szám, aminek ütemes, „zakatoló” ritmusa tökéletesen megfelelt erre. De Demjén vonatos nótájára mindig maguktól elkezdtek „vonatozni”.

A műsort többnyire zenei blokkokból állítottam össze: Sláger – latin - funky – rap – lassú – reggae – oldies – rocki – összeállítások szerepeltek a programomban. A hetvenes-, nyolcvanas években egy műsorban még nagyon sokféle zenét játszottam, - rockzenét, néha haevy metált is, - kielégítve a közönség igényeit, de később, ahogy egyre több rétegklub nyílt, az extrém zenék kiszorultak a diszkóból.

A hetvenes években lemezjátszóról játszottam, aztán megint kazettás magnóról. Sebesség-szabályzót építtettem be a magnókba, és ettől kezdve mixelni is tudtam. Fejhallgatóval a következő zene ütemét állítottam be annak a számnak az ütemére, amelyre éppen a közönség táncolt. Később lemezjátszóval lehetett ugyanezt. Körülbelül 10-20 bpm (beat per minutes) - azaz ütem-különbséget lehetett normálisan összemixelni. Ma már gép automatikusan megteszi ugyanezt.

A diszkózni akkoriban csak az OSZK (Országos Szórakoztató Zenei Központ) által kiadott engedély alapján lehetett. Ehhez pedig vizsgát kellett tenni. Jelentkeztem tehát a „lemezbemutatói” vizsgára, amelyet elég komolyan vettek. Először egy írásbeli vizsgán műveltségi kérdésekre kellett válaszolni, majd egy angol dalszöveget lefordítani. Ezt követően pedig előre összeállított zenei blokkokból egy 5-6 tagú zsűri előtt előadni a 10 perces műsort. Kissé mulatságos volt számomra a merev arccal mustrálgató, asztalnál ülő „sanzonbizottság” előtt diszkózni, jópofizni, táncra buzdítani, és ugrabugrálni, de magam elé képzeltem egy jó hangulatú bulit...

Meglepődtem, amikor elsőre megkaptam a legmagasabb minősítést, az A-kategóriás lemezbemutatói működési engedélyt, de lehet hogy ebben szerepet játszott az is, hogy akkor már több éve zenés műsorokat készítettem a rádió „Poptarisznya” és „Ötödik sebesség” műsoraiban. Akkoriban 15-20 disc-jockeynak volt ilyen minősítése. Sőt, ezt követően a vizsgabizottság elnöke Hölzer Tamás, meg is hívott a diszkós vizsgabizottságba, és nagy élmény volt több éven keresztül részt venni a zsűrizésben.

Egyszer, egyik barátnőm szólt, hogy zenélni kéne a Közgáz egyik kollégiumában. Időben felszereltünk, amikor egyszer csak betoppant a helyszínre egy másik diszkós is. Kiderült, hogy őt meg egy másik közgázos lány hívta. Mondtam neki:

-         Felesleges felszerelned, mert itt már van egy diszkós.

-         Nem baj, akkor lesz kettő!

Így aztán ő is felszerelt. Érdekes volt. Két diszkós, két cuccal, egy klubban, egymással szemben. Közben megérkeztek a lányok is, akik szintén nem bírták eldönteni, ki szólt előbb, kinek. Mivel egy induló klubról volt szó, így aztán maradtunk mindketten, és kitalálták, hogy óránként felváltva adjuk a zenét. Ez volt életem első diszkópárbaja! A közönség járt a legjobban. Egymást túllicitálva, igyekeztük a legváltozatosabb zenéket játszani, a legjobb hangulatot csinálni. Végül is nagyon jól sikerült a buli, sőt a másik diszkóssal is, - akit akkor láttam először – jó barátságba kerültünk. Hab a tortán, hogy végül is nem lett a diszkóklubból semmi, egyikünk sem zenélt ott többet.

Ezen fellelkesülve, többször szerveztem ilyen diszkópárbajt, igaz akkor már barátaimmal, és egy cuccal zenéltünk, felváltva konferálva be a zenéket. Egyszer Hegedűs Lacival is részt vettem egy diszkópárbajon a Budaörsi úti kollégiumban. Azóta az ő neve előtt már szerepel a dr. rövidítés, és a jogi karon végezve, befejezte diszkós pályafutását. Ezt követően főleg pop- és rockzenészek jogi ügyeit intézte, többek között Zalatnay Cini ügyvédjeként láttuk sokat az utóbbi időben.

A diszkó lassan annyira beindult, hogy minden nyáron zenéltem. Először a Balatonnál, majd Hévízen. Szuper volt. Hajnalig diszkóztam, a csajok jöttek maguktól, utána délig aludtam, majd irány a strand. Estig „hawaii” a csajokkal és haverokkal a beach-en, aztán este irány a diszkó. Tulajdonképpen egy kellemes nyaralás volt, csajok dögivel, szállást kaptam, néha kaját is, meg még fizetést is.

1975-ben Hévízen diszkóztam. Akkoriban nem nagyon voltak még diszkóklubok, így a vendéglátósok kitalálták, hogy a „Béke” étteremben tartsak esténként bulit. Nem volt könnyű egy szocreál vendéglőt diszkóvá alakítani, de én mindent megtettem. Volt egy dobogó a teremben, ahol alkalmanként zenészek játszottak. Tulajdonképpen az is nagy bizalom volt, hogy egy zenekar helyett engem hívtak. Összetoltam két asztalt, az elejét drapériával borítottam, ez lett a diszkópult. A dobogóra feltettem két széket, rá a hangfalakat. A csillárokra diszkófényeket és UV-lámpát szereltem, a dobogó elejére a fényorgona lámpáit tettem. Majd kidekoráltam a termet plakátokkal. Mögém a „cég” poszterja került, amit saját kezűleg készítettem: TDK – azaz TÓBIÁS DISCO KLUB. Sötétben, - amikor már csak a fények villogtak – egész jó hangulatú volt a hely. Így nézett ki egy alkalmi diszkó a hetvenes években Magyarországon.

Rengeteg német volt akkoriban a Balatonon. A közönség nagy részét is ők tették ki. Soha nem felejtem el, amikor Hévízen a nyugatnémetek a George Baker Selection „Paloma Blanca” című számával zaklattak állandóan, mely azon a nyáron a „Bravo” slágerlistáját vezette. Néhány márkát raktak a pultra a nyomaték kedvéért. Így egész jó kis mellékjövedelemre tettem szert esténként. Máskor megkérdezték, mit iszom. Többnyire csak üdítőt kértem, amin meglepődtek. Sok lemezlovas csak akkor tud jó hangulatot csinálni, ha megfelelő mennyiségű „célzóvizet” fogyasztott. Ezzel én fordítva voltam. Néhányszor kipróbáltam milyen a buli, ha benyomok egy kicsit, de olyan hatással volt rám, mint a kávé. Az elején feldobott, aztán rövid idő után elejtett, és nagyon gyorsan elfáradtam. Márpedig itt bírni kell 5-6 órán keresztül egyre jobb hangulatot, „One Man Show”-t csinálni.

Következő nyáron úgy volt, nem diszkózom sehol. Egyszer csak, a nyár közepén felhívtak az OSZK-ból, hogy le kéne mennem a fonyódi Deltába diszkózni, mert az előző disc-jockeytől megváltak. Kiderült, hogy az Éliás dolgozott ott előttem, és jót röhögtek a pincéren, aki jól értesülten közölte, hogy most jön a Tóbiás…

Mire odaérkeztem, már több napja nem volt a Deltában diszkó, így a közönség átpártolt a másik szórakozóhelyre. A személyzet sem hitt már benne, hogy vissza lehet őket csábítani. Ennek ellenére, néhány nap múltán már teltház volt. 5-600 ember nyüzsgött esténként a meleg, fülledt teremben. Rengeteg külföldi, főleg németek. Nagyon jó hangulatú bulik voltak, egészen augusztus végéig. 20.-a után, – mintha ciánozás lenne – mindenki felmegy Pestre, a tűzijátékra.

Egyik nyáron, régi nyaralóhelyünkön, Vonyarcvashegyen is diszkóztam a dombtetőn, a Taverna étteremben. Később Széplakon egy csárdában, szóval minden nyárra megvolt a program.

Legemlékezetesebb nyári diszkóm az Ezres Klubban volt. 77 nyarán, több mint két hónapon keresztül, minden este nyolctól, hajnali háromig zenéltem a füstös, zsúfolt pinceklubban, aminek meg is lett az eredménye. 15 év után, elegem lett az egészből. Hirtelen felindulásomban egész felszerelésemet – erősítőt, hangfalakat, saját gyártmányú diszkópultomat, diszkófényeket, és kb. 200 kislemezt - eladtam az Ezres klubban fölöttem diszkózó Arató Andrisnak.

Ezzel lezárult diszkós korszakom első szakasza.

77-ben, amikor végeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Biológia-Kémia tanár szakán, úgy gondoltam, egy diplomás, középiskolai tanárhoz nem méltó egy büdös, füstös éjszakai diszkó vagy kocsma. Mi lesz, ha valamelyik tanítványom vagy szülő betéved a szórakozóhelyre?

Egyetem után, először a nyóckerbe csöppentem. Bezerédy utcai általános. Az iskola igazgatónője egyik egyetemista barátom édesanyja volt, így nem is lepődtem meg, amikor az állásinterjún az első kérdése ez volt:

- Maga a Tóbiás?

Na, - gondoltam, - lehet, hogy diszkósokat nem vesznek fel tanítani?  Az igazgatónő azonban megörült nekem, mert a testületben alig volt férfi.

Természetesen zene nélkül nem tudtam élni, továbbra is gyűjtöttem a lemezeket. Fél év múlva a tanár bácsi mégis meggondolta magát, és olyan diszkót kanyarítottam a diákoknak, az egyik klubdélutánon, hogy csak pislogtak.

Egy év után, a Budai Nagy Antal gimnáziumban már az iskolarádiót vezettem, ahol ismét nagy hasznát vettem zenéimnek, bár a diákok inkább a sajátjukat szerették hallgatni.

Nemsokára az Ifjúsági Klub vezetését is rám bízták. A klub minden pénteken működött, ahol előadásokat, vetélkedőket, táncházat, és természetesen diszkót szerveztem. Természetesen itt is megtudták, hogy Tóbiás tanár úr tanítja a kémiát, és kérték, tartsak néhány diszkót. Ott is zenéltem néhányszor, aztán átadtam a stafétabotot a gimnazista DJ palántáknak.

Egyik ilyen klubdélutánon olyan meglepő inzultus áldozata lettem, amely ha eszembe jut, még most is rosszul érzem magam. A házirend szerint a gimnázium klubját kizárólag az iskola diákjai látogathatták. Egyik alkalommal megjelent három szekrényhátú, azzal, hogy ők tavaly még idejártak, és átgázoltak a bejáratnál álló diákokon. Próbáltam nekik magyarázni a házirendet, de nem vették az adást. Az sem nagyon érdekelte őket, hogy tanár vagyok. Hosszas huzavona, és a 150 kilós portás bácsi segítségével, anyázás kíséretében végre elmentek, de távozóban még megfenyegettek:

-         Megvárunk a végén, és szét leszel kapva!

Gondoltam, a diszkó végére megnyugszanak a fiúk. De, nem így történt.

Úgy látszik valamiért maradandó emléket hagytam bennük, mert mikor este tíz körül véget ért a buli, ott vártak a bejáratnál. Akkor döbbentem rá, hogy ennek fele sem tréfa. Így aztán érdekes kompánia szállt fel a késő esti buszra. Három gorilla, meg én. Miközben utaztunk, egyre azon járt az agyam, mit lehet itt tenni? Az arányokból ítélve, semmi esélyem sincs, beledöngölnek a földbe. A véletlen lehetőség, és ötlet mentette meg a helyzetet.

A gorillák az első ajtónál, én a busz végében utaztam. Megérkeztünk az otthoni buszmegállóba. Leszálltam. A három ruhásszekrény minden mozdulatomat figyelte, így ők is azonnal leléptek. Elindultam a busztól. Ők is. Aztán mikor megszólalt a berregő és majdnem csukódott az ajtó, az utolsó pillanatban hirtelen visszaugrottam a buszra. A nehézfiúk már nem tudtak követni. A buszsofőr szerencsére nem állt meg, így csak futottak a busz után egy darabig, öklüket rázva, válogatott szakkifejezéseket ordibálva. Megmenekültem.

Hiába volt a jó szándék, hogy diploma után már csak a biológiának és a kémiának éljek. A gímiben, 78-ban 3200 forint volt a havi fizetésem. Vállaltam külön szakköröket, tanítványokat, hiába. Két gyerekkel, 4-5 ezer forint fizetésből még akkor sem lehetett megélni. Néhány év után hiányzott is már, de az anyagiak miatt is kénytelen voltam ismét diszkót vállalni. Először a közeli budafoki Erzsike presszóba hívtak, ahol egy este 2 ezer forintot kaptam, tehát többet, mint a félhavi középiskolai tanári fizetésem. A presszó kicsit lepusztult volt, így aztán aggódtam, nehogy betévedjen valamelyik tanítványom vagy egy szülő.

A diszkós időszakban mindig úgy volt, hogy az egyik hely hozta a másikat. Ha valahol diszkóztam, nagyon gyakran megkerestek egy esküvői, születésnapi vagy alkalmi bulival, néha egy másik rendszeres diszkó-hellyel. Volt úgy, hogy újgazdagok házibulikra hívtak a lakásukba, házukba diszkózni. Megfordultam így az IKEA igazgatójának szabadsághegyi villájában, a Dunakanyarban egy maffiavezér tahitótfalui vendéglőjében, és számtalan vállalati bulin is.

Az Erzsikében is egyszer csak valaki elhívott a Topáz diszkóba. A Topáz a Tétényi úti üzletközpont ismert szórakozóhelye volt, ahol 6-tól 10-ig volt a diszkó, utána éjszakai bár nyitott. 1980-tól ismét rendszeresen itt diszkóztam, egy héten 3-4 este. Mondanom sem kell, ettől kezdve már elindult a lavina, mert innen ismét nagyon sok helyre hívtak, különböző rendezvényekre.

Közben sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, hogy részletre vehettem ismét egy felszerelést: megint NDK cuccot, egy „Vermona” erősítőt és hangfalakat. Ebben az időben két kazettás magnóról nyomtam a muzsikát. Svájcban járva sikerült vennem egy Sharp kétkazettás, rádiós-erősítős magnót, amelybe csak be kellett dugnom két hangfalat és kisebb helyen elég is volt a cucc. Eredetileg nem ilyen célra készült a ketyere, de egy elektromérnök ismerősömmel sikerült úgy átalakíttatnom, hogy külön-külön lehessen keverni a két magnót. Később szert tettem egy Aiwa kétkazettás magnó-deckre, amelyen már keverni, és gyorsban átvenni is lehetett. Akkoriban ezek komoly technikai újdonságoknak számítottak.

Ebben az időszakban kezdett elterjedni a videodiszkó. Mivel itthon a nyolcvanas évek elején még csak a két magyar királyi tv-csatorna létezett, az NSZK-ból kellett beszereznem videoklippeket, amelyeket kezdetben csak aláfestésnek a zene mellett vetítettem. Később megpróbáltam a videoklippeket sztereo minőségben megszerezni. Jóval később a székesfehérvári Sportcsarnokban, ahol projektor is volt, nagyon jól nézett ki a klipp a hatalmas kivetítőn, miközben szólt a zene. Később már saját videoklippeket is készítettem. Összevágtam például valamelyik Terminátor filmből részleteket, és rávettem valamelyik aktuális sláger zenéjét. Ehhez persze megfelelő hangfelvevős (dubbingos) videomagnóra és rengeteg időre és türelemre volt szükség. Természetesen készítettem saját videoszignált is.

A Topáz közönsége kelenföldi fiatalokból tevődött össze, akik nagyon jó hangulatban mulatoztak esténként. Rövid idő alatt olyan teltházzal ment a buli, hogy aki nem jött idejében már nem tudott bejutni. Ez volt a break időszak nálunk, amikor gyakran nálam is „electric boogie” táncosok léptek fel.

Akkoriban a diszkóért járó pénz nagy részét illegálisan kapta az ember. A fix fizetés, elég nevetséges volt, - pár száz forint esténként, - ezért a pénz nagy részét a „portás-gorilláktól” kaptuk, akik a bejáratnál „nyelték” a lóvét, azaz nem mindenkinek adtak jegyet. Gondoljuk csak meg, általában 150 - 200 fiatal volt a teremben, de az egyharmadának sem adtak belépőt. Ez azt jelentette, hogy náluk maradt több tízezer forint, amiből pár ezret adtak a diszkósnak. Tehát a pénz nagy része nem a diszkósé volt, hanem a „portásé”! Volt úgy, hogy nagyobb tömeg esetén megpróbáltam fellázadni:

- Fiúk, én lendítettem fel a boltot, meg egyébként is a közönség nagy része a zenémért jár ide, úgyhogy szeretném, ha a pénz a létszámmal arányos lenne.

De többnyire csak azt a választ kaptam:

-         Nagyon nagy felelősség a miénk! Bármikor jöhetnek jegyellenőrök.

Egy diszkóba többnyire a törzsközönség járt, ha nagy ritkán ellenőrök jöttek, egyrészt már ismerték őket, másrészt ők is kaptak a lóvéból. Így aztán teljes mértékben a portásoktól függött az ember, akik sokkal többet kerestek, mint én.

Máskor valamilyen vendéglátóhelyre hívtak rendszeresen diszkózni. Nemsokára fellendült a bolt, egyre nagyobb lett a forgalom és a fogyasztás. A főnök viszont kiszúrta a szememet pár ezer forinttal, amikor neki egy este több tízezer haszna volt. Egy idő után rájöttem, az én munkámmal mások gazdagodnak meg.

De még várnom kellett néhány évet, mire önálló vállalkozást indíthattam, amikor már a vendéglátástól a műsorszervezésig mindent egyedül intéztem.

A Topázban diszkó után, este 10-kor érdekes éjszakai bár nyílt minden este. A bárban egy zenekar játszott éjszakánként. Soha nem felejtem el a zenekar dobosát, aki a diszkó végén érkezett, végigjárt az asztalok között, és az összes maradék italt, amit a poharakban meghagytak – üdítőt, sört, bort – egybeöntötte, és megitta. Néhány évvel később ezzel a sokoldalú muzsikussal a Váci utcában találkoztam, ahol mint utcazenész saxofonozott. Aztán egyre lejjebb csúszott, mert legutóbb már újságot árult az autósok között: „Fedél nélkül”.

A Topáz bárjában élénk, változatos éjszakai élet zajlott, ahol mindenki megtalálta a szükséges partnert, frissen festett éjszakai pillangók ültek sorban a bárpult körül kuncsaftra várva. Egyik este, a diszkó után a férfivécében két nagydarab nőre lettem figyelmes. Már éppen szólni akartam, hogy eltévesztették a házszámot, amikor látom, hogy borotválkoznak… Ekkor találkoztam először transzvesztitákkal.

Kétévi Topáz után ismét KFKI Klub. Valahol ismét összefutottam egy klubtaggal, aki mondta, hogy megint haldoklik a klub. Nagyon megörültek, amikor ismét jelentkeztem. Az összes régi klubtag ismét megjelent, és újra néhány pezsgő évet töltöttem a pinceklubban.

Következett a Budatétényi Művelődési Központ. Lakhelyünk, a Rózsakert lakóteleppel majdnem szemben (a mai Campona bevásárlóközpont helyén) volt az intézmény, amelynek népművelője hívott az Ifjúsági Klubba. Hatalmas táncterem, színpad, hangfalhegyek, több száz tinédzser vasárnaponként a Tóbiás Disco Partyn. Itt ölték egymást a Depeche Mode és a Duran Duran rajongók, és kellett nekem estéről estére rendet csinálnom. Most 2005 júniusában a Trieszti tengerparton volt alkalmam a húsz év után újraalakult Durant élőben is hallanom. Megmondom őszintén kellemes csalódás volt. Annak idején nem nagyon kedveltem a nyálas zenét, most azonban nagyon színvonalas, kemény hangzással szólaltak meg ma már a slágerszámok.

Emlékezetes számomra a „csernobili május elseje”. Ezen a napon a városligetben diszkóztam, és a tűző napon álltam a színpadon, miközben az emberek „sugárzó” arccal vonultak fel. Ki tudja mennyi sugárzás ért engem is ezalatt, mindenesetre mostanában már nem nagyon szeretek a tűző napon lenni. Szerencsére, - mint utóbb kiderült - inkább Skandinávia felé fújta a szél a radioaktív felhőt.

Mivel a fejhallgató kényelmetlen volt, a külső hangokból nem hallottam semmit, és összekócolta a hajamat, szereztem egy piros telefonkagylót és átalakítottam fejhallgatóvá. Ettől kezdve mindenki érdeklődött, hogy kivel telefonálgatok én egész diszkó alatt?

A dizsinek voltak elmaradhatatlan kellékei is. Nem mindegy, hogy egy színpadon, ahol kiemelt helyen szerepel a diszkós, hogy jelenik meg. Michael Jackson egyik showruhájából kiindulva, Laci bátyám segítségével a Vígszínház kelléktárából szereztem egy díszes, nagy, kerek vállapos, aranyzsinóros, huszárkapitányi felöltőt, és kiemelt alkalmakkor, amikor színpadon zenéltem ebben dolgoztam. Nyáron pedig szabadtéren gyakran hordtam egy tengerészkapitányi sapkát.

Néhány emlékezetes hely:

ATRIUM HYATT STAR CLUB LASER DISCHOTEK: A hangzatos klub szombatonként működött – főleg külföldiek számára – a hotel alagsori dísztermében. Hárman diszkóztunk itt esténként hajnalig, Török Jani, a később rádiós-tévés Csiszár Imre, és jómagam. Kicsit sznob, úri közönség járt ide, ahol mintegy évet zenéltem mindaddig, míg le nem játszottam egy este – a közönség kívánságára – háromszor „Desirelle: Voyage” című számát.

FŐVÁROSI TANÁCS KLUBJA (V. Gerlóczy u.4.): Itt diszkóztam először együtt Czincz Pisti barátommal, akivel később több diszkót üzemeltettünk együtt, és a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk. A belvárosi klubban péntekenként zenéltünk, ahol kellemes társaság gyűlt össze. Itt fektettük le annak a diszkónak az alapjait, ami később „Magistral Klub” néven ezen a helyen működött, és több évig a belváros egyik legkedveltebb szórakozóhelye volt.

SZOT SZÁLLÓ – RÓZSADOMB (II. Vérhalom u.17.): A hangulatos, panorámás, kör alakú bárban több évig, hetente kétszer, szerdán és pénteken diszkóztam. Ez volt az első hely, ahol egy hétköznap- szerda - is olyan népszerű volt, mint a hétvégék. A vörös bársonnyal borított, kör alakú bárban elegáns boxokban ültek a vendégek, ahol nagyon jó hangulatú bulikat tartottam.

LIDO DISCOTHEK: Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, az elegáns mulató alagsorában lévő bárban minden nap diszkóztam egy évig. Mivel hétvégenként más klubokban, és alkalmi bulikon zenéltem, ezért ilyenkor Bánáti Peti barátom helyettesített. Petit néhány évvel azelőtt ismertem meg, amikor technikust kerestem az expressz újságban és ő is jelentkezett. Később kiderült, olyan jó érzéke volt a diszkóhoz is, hogy sokszor ő zenélt addig, míg meg nem érkeztem. Később már önálló bulikat is rábíztam, amiket időhiány miatt nem tudtam elvállalni, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Ma Peti DJ.Flash néven diszkózik több helyen. A Lídóba Discothekbe nagyon kevesen jártak. Éjjel háromig, fix pénzért diszkóztunk néhány alagsorban eltévedt külföldinek.

EÖTVÖS KLUB, (Szombat 19-24): Arató Andris akkoriban a Tiszti Klub mellett a Váci utcai Bölcs baglyot és az Eötvös Klubot is vezette, és régi jó kapcsolatunkra való tekintettel meghívott az Eötvös hordóba. Kb. fél évig zenéltem itt, ahol annak idején a Biológus Klubot vezettem.

1985-ben Németországban is diszkóztam, igaz, csak egy napig. Készítettem ugyanis egy színes, német nyelvű prospektust a Tóbiás Disco Partyról, és szétküldtem az NSZK diszkóiba és ügynökségeibe. Fel is hívtak több helyről, de aztán a szocializmus bürokratikus rendszerén ledöbbenve, inkább lemondtak németországi munkavállalásomról. Egy kitartó olasz diszkó-tulajdonos hívogatott a Bodeni tó melletti Singen városából, ahol a „Flash” diszkóban kellett volna diszkóznom. Leküzdve minden nehézséget, megszereztem a kiutazási engedélyeket, és turista vízummal, az egész családdal együtt kiutaztunk Singenbe, ahol este a diszkóban tartottam egy bemutatót. Akkoriban azonban már Németországban is szigorodtak a munkavállalási feltételek, és csak akkor vettek fel egy munkahelyre külföldit, ha nem akadt rá német jelentkező. Erre a helyre pályázott német DJ is, igaz, hogy ötször annyi pénzért. Az olasz meg illegálisan nem mert felvenni. Így aztán családi turistaút lett a munkakeresésből. Megnéztük a gyerekekkel a Bodeni tót és környékét.

 

A RÁDIÓ

 

Mivel Laci bátyám gyakran megfordult a Rádióban, megkértem ajánljon be valakinek, mert nagyon szeretnék ott dolgozni. Így rövidesen az akkori legismertebb ifjúságpolitikai műsorhoz az „Ötödik sebesség”–hez kerültem. A felelős szerkesztő, a mélyhangú Sóskúti Mária szívélyesen fogadott, és megkérdezte, mit szeretnék csinálni. Kitaláltam magamnak a műsorban egy rovatot, ami aztán „Rock sarock” címmel hosszú időn keresztül szólt a műsorban. 5-10 percet kaptam a zenés-szöveges összeállításomra, ami tulajdonképpen komoly időnek számított az 55 perces műsorban.

A napi belépőjegyek után nagy eredmény volt, amikor először havi-, majd éves fényképes, belépő igazolványt kaptam a Rádióba, mint állandó külső munkatárs.

Viszonylag gyorsan megtanultam a zenés műsorkészítést, amiben nagy segítségemre voltak a rádiós kollégák, technikusok, hangmérnökök. A „Rock sarock” úgy készült, hogy a felvétel előtt, kikölcsönöztem a rádióból külföldi újságokat (Melody Maker, New Musical Express, Rolling Stone, Popcorn, Bravo), és könnyűzenei könyvek segítségével otthon, előre megírtam, és megszerkesztettem a szövegemet, összeszedtem a hozzá való zenéket, lemezeket, kazettákat, majd bevonultam egy stúdióba. Itt a technikusokkal összeállítottuk a műsort, néha szinte „élő” körülmények között. Ez azt jelentette, hogy ment a zene, én meg a stúdióban a megfelelő időben rámondtam a szövegeket. Aztán volt úgy, hogy előre felvettük az összes szövegemet, majd összejátszottuk a zenékkel.

Sokféle összeállítást készítettem: Bee Gees, Canned Heat, a Bump, slágerlisták, stb.

Később szereztem néhány „Jingle” lemezt, amelyeken amerikai, angol, francia rádióállomások disc jockey-i mixeltek össze nagyon jól hangzó rádiós effekteket. Ezeket a jingle-ket időnként bekevertük a szöveg és a zenék közé, amitől nagyon pergő lett az összeállítás. Ezekből nemsokára saját szignált is összevágtam.

A „vágás” először nem tudtam, hogy mechanikait vagy elektronikust jelent e. Aztán kiderült, hogy a nagysebességű profi stúdiómagnókon vágószerkezet is van, ami a szalagot a megfelelő helyen egyszerűen elvágja, majd speciális szalag-ragasztóval ismét ott illesztem össze, ahol akarom. Mivel a rádióban használatos magnószalag viszonylag vastag, így tulajdonképpen könnyű vele dolgozni. Rájöttem, hogy bármilyen szöveget össze-, és szét lehet vágni. Ki lehet vágni mondatokat, és máshova betenni, de akár meg lehet változtatni szavakat is, ha egy-egy hangot kivág vagy bevág az ember. Akkor jöttem rá, miért nem lehet egyértelmű bizonyítékként elfogadni egy hangfelvételt. Hiszen ily módon bárkivel bármit el lehet mondatni. Némelyik interjúalany olyan szünetekkel, „öööőzve” beszélt, hogy muszáj volt kivágni a szavak közötti nagy szüneteket is. Így aztán később, amikor riportokat is készítettem, nem csoda, hogy gyakran egész estéket a vágószobákban töltöttem, mire egy félórás felvett anyagból öt-tízperces riportot sikerült összevágni.

Nem volt könnyű a helyszíni riportkészítés sem. Amikor a rádiós szerkesztőtől megkaptam a témát, először alaposan utána kellett nézni, ami néha több órás könyvtárazást jelentett. Ezt követően felhívtam az alanyt, és időpontot egyeztettünk. Majd kikölcsönöztem a Rádióból egy hordozható riportermagnót. Miután elkészítettem a riportot, mely néha több óráig is tartott, jöhetett a vágás, amely szintén 3-4 órát vett igénybe. Összességében 10-15 órát dolgozott az ember egy riporton, amiért ötszáz kemény forintot fizettek. De hát nem a pénzért csináltam.

Miután kiderült, hogy elvileg mikrofonengedély nélkül nem is lehet a Rádióban megszólalni, beutaltak beszédtechnika órákra. A barátságos Montag tanár úrhoz kerültem, aki kiderítette, hogy baj van a „c” hangjaimmal. Sziszegnek. Ezt vette kezelésbe mindaddig, míg egyszer csak eltűnt. Megdöbbentem mikor hallottam, hogy tragikus körülmények között hirtelen meghalt. Szegényt a lejtős garázsbejárójánál valamilyen szerencsétlen körülmények között agyonnyomta a saját autója. Ezt követően Erdei Iván tanár úr foglalkozott velem éveken keresztül, míg egész szép lett a kiejtésem.

Már egy éve készítettem az Ötödik sebességben a pop-rockzenei összeállításokat, mikor egyik nap hivatott a felelős szerkesztő. Az ötven év felett járó hölgy politikailag irányította a műsort:

-         Tudomásomra jutott, hogy Tardos Péter Poplexikonja alapján készíti a műsort. - Mondta, olyan hangsúllyal mintha legalábbis plágiumot követtem volna el.

-         Valóban el szoktam olvasni minden jelentősebb hazai popzenei könyvet, mielőtt elkészítem az összeállítást, külföldi újságokat is, de saját magam írom a szöveget.

-         Erre így nincs szükségünk. – mondta végül keményen.

-         Akkor maradjak a riportoknál? – kérdeztem bátortalanul.

-         A riportjai nagyon eklektikusak. Szerintem jobb lenne, ha többet foglalkozna a családjával…

Szóval ki voltam rúgva.

Abban igaza volt, hogy Ádám, Matyi fiaim akkoriban csak pár évesek voltak, és feleségem nagyon unta otthon az egyedüllétet...

Szerencsére addigra már más osztályokon is szereztem ismeretségeket, és készítettem sokféle riportot, műsorokat.

Már régen megkerestem a Tudományos-ismeretterjesztő osztály vezetőjét, ahol örömmel fogadták biológia-kémia szakos diplomámat, és mintegy nyolc éven át készítettem a „Szonda” és más ismeretterjesztő műsorok számára riportokat.

Könnyűzenei indíttatásomnál fogva már az első év végén megkerestem Komjátit is, aki kedvesen fogadott, és a B. Tóth-hoz irányított. Elmondtam előéletemet és megbeszéltük, hogy a „Poptarisznyában” időnként kapok 15 percet. Nagy előrelépés volt ez, hogy az eddigi öt perc helyett, háromszor akkora idővel gazdálkodhatok. Emlékezetes volt első összeállításom elején B. Tóth felvezető „kopfja”, amikor így konferálta be műsoromat.

- Tahi-tóth Gábor gimnáziumi tanár következik, de remélem tanítványainak azért nem kötelező hallgatni a most következő összeállítást.

Ezt követően a „Poptarisznyába” is éveken keresztül készítettem zenés összeállításokat, melyek közül nagy sikere volt azoknak a zenéknek, amikor a rádióban ritkán hallható különlegességeket szólaltattam meg. Például valahol külföldön sikerült vennem egy Bee Gees lemezt, mely még a legelső ismert LP-jük előtt jelent meg, mielőtt kivándoroltak volna Ausztráliából. Aztán a hetvenes években, nemcsak a sportban és a moziban, hanem a könnyűzenében is hódított a Kung Fu láz. Nekem még megvoltak ezek a régi funky zenék, amelyeket annak idején a diszkóban játszottam, és ezekből szintén jól sikerült összeállítást készítettem.

Egy időben 5-6 éven át szinte minden nyarat Olaszországban töltöttünk, római ismerősünknél. Itt is mindig begyűjtöttem a legfrissebb olasz slágereket, amellyel a könnyűzenei osztályon megkerestem Csiba Lajost, aki szívesen vette, hogy éveken keresztül „Itáliai pop-panoráma” címmel egyórás zenés összeállítást készítettem.

Még az egyetemi évek alatt újságírói vénámat kiélve néhány cikket írtam az „Egyetemi Lapok”-ba. Ekkor kerültem jó barátságba Nyakas Szilárddal az újság főszerkesztőjével, aki korábban rádiózott, de valamilyen politikai okból eltávolították onnan. Most nagyon megörültem, amikor a Rádióban ismét találkoztunk a Szórakoztató Osztályon. Nála is több műsort készítettem. Akkoriban történt, hogy Michael Jackson „Thriller” videóklipje minden nézettségi rekordot megdöntött, és hirtelen az egekbe emelte az énekest. A „Michael Jackson jelenségről” egy olyan egy órás összeállítást készítettem, amelyhez riportokat is kevertem.

Ezt követte a Danubius rádió, ahol először élőben vezettem esténként a slágerlistát. Általában mindenkinek tetszett az orgánumom, de volt olyan kollégám is, aki így dicsért:

-         Úgy mondod el a szöveget, mintha egy végrendeletet olvasnál…

Aztán 8 évi külsős munka után hirtelen elegem lett abból, hogy bármilyen műsort akartam készíteni mindig valamelyik belső, szerkesztő munkatársnak kellett könyörögnöm. 

Nem kértem tovább a belépőm megújítását.

Majdnem 20 évvel később mostanában egy barátom, Boros Gyurival ismét rádiózom néha lakóhelyem közelében egy helyi rádióban a „Rádió Junior”-ban. Sokszor hívunk vendégeket is a stúdióba a régi nagy diszkósok közül. De megfordult már a stúdióban Hölzer Tamás is, a régi diszkós vizsgabizottság elnöke, aki sok érdekességet mesélt. Gyuri elég szabad kezet adott a műsorok készítését illetően. Otthon berendeztem egy kis saját stúdiót is, ahol egy ügyes pc-softver segítségével előre el tudom készíteni a műsorokat egy cd-re.

 

TÓBIÁS DISCO KLUBOK

 

1988 őszén a rózsadombi SZOT Szállóban diszkóztam, amikor egyszer csak beállított Czincz Pista barátom, aki akkor a Margitszigeti Úttörő Stadion gondnoka volt:

-         Indítsunk be egy diszkót a Stadion klubjában! – ajánlotta.

A rövid helyszíni szemle során Bürger Miklós igazgató is nagyon szívélyesen fogadott. Gondolkodtam néhány napot, végül elhatároztam, belevágok. Tudtam, nem lesz könnyű dolgom, hiszen nagyon kevés pénzzel vágok bele egy nagy felelősséggel járó vállalkozásba. De észrevettem, hogy nagy lehetőség rejlik a helyben, mert nagyon jók az adottságai, szép helyen fekszik, ugyanakkor a hangerő sem zavarja a környéket. De eldöntöttem, ezentúl csak saját vállalkozásban építek diszkót.

Ugyanakkor tudtam, hogy ezen a helyen csak színvonalas hang-, és fénytechnikával lehet népszerű diszkót kialakítani. Ehhez viszont sok pénzre lett volna szükség, ami nekem nem volt. Ezért nem kis szervezésbe kezdtem. Elmentem egy céghez, ahol diszkófényeket készítettek, és megállapodtam velük: szereljék fel a klubot színvonalas fénytechnikával, de csak részletekben tudom kifizetni. Kimentem Üllőre a „Reflex” céghez, és - ugyancsak részletre - vettem nagyteljesítményű hangtechnikát, erősítőket, ekvalizátort, mély-, közép-, és magas-sugárzó hangfalakat. Egy asztalos ismerősömmel diszkópultot csináltattam, és átalakította a bárpultot. Ezen kívül, még számtalan átalakítást végeztünk sajátkezüleg, hogy hangulatosabbá tegyük a helyet. Minden készen állt, már csak a jó reklám volt hátra. A nyitóbulira készíttettem egy jópofa meghívót, ezt osztogattam mindenhol. Valamennyi bulimon reklámoztam a helyet, és meghívtam a nyitóra valamennyi barátomat. 

Jól sikerült a szervezés: a nyítóbulin teltház volt. Ketten diszkóztunk Pisti barátommal, hívtunk egy fellépő vendégzenekart, baromi jó volt a hangulat, mindenki nagyon jól érezte magát.

De tudtam, hogy nem akkor, hanem a következő hétvégén, és hetekben dől el minden. Mert a következő alkalommal ennek a társaságnak – bármennyire is jól érezte magát - legfeljebb a negyede jön el. Márpedig ha a következő néhány héten kong a terem az ürességtől, még azok is elmennek, akik egyébként jól érzik magukat.

„Horror vacuui” – szól a latin mondás - „Irtózat az ürességtől”. Még ma is ez jellemzi a szórakozóhelyeket. Mindenki azt a helyet szereti ahol sokan vannak, mert az biztos jó hely, ahova olyan sokan járnak, hogy mozdulni sem lehet, és csak lapjával lehet közlekedni. Másrészt – a fiataloknak nagyon lényeges – sok emberrel lehet ismerkedni, nagyobb a párválasztási lehetőség. Ahol viszont kevesen vannak, egyre kevesebben lesznek, mert még az a pár ember is elmenekül, aki betévedt.

Ezért pánikszerű szórólapozásba kezdtem, és fűnek fának tiszteletjegyeket osztogattam. Még buli előtt néhány órával, szombat este is szórólapoztunk a Margitszigeten, és boldog boldogtalant invitáltunk befelé.

Szerencsére nagyon jók voltak a helyiség adottságai. A kétszintes, teraszos klub már 50 embernél is úgy nézett ki, mintha majdnem tele lenne, ugyanakkor a kerthelyiséggel együtt akár 500 ember is elfért.

Az első nyitott bulin alig voltunk ötvenen. Pisti barátom megijedt. További nagy szervezésbe fogtam. Hirdettem plakáton, újságban. A második diszkón hatvanan, a harmadikon már körülbelül nyolcvanan, és egy hónap után már ismét úgy nézett ki mintha teltház lenne. Megmenekültünk. Innen már könnyű volt. Mert aki eljött, nagyon jól érezte magát a csodálatos természeti környezetben lévő szórakozóhelyen, és sokaknak gyorsan törzshelyévé vált.

Szinte minden héten alakítottunk, fejlesztettünk valamit a helyen az első időkben. Gyorsan nőtt a bevétel is, tehát szerencsére törleszteni tudtam a hang-, és fénytechnika árát. Így, egy évig ugyan nem sokat kerestem, viszont ezt követően már minden az enyém volt.

Vendéglátással azelőtt egyikünk sem foglalkozott, így bele kellett tanulnunk. Mivel ehhez nem nagyon értettünk, meghívtuk egyik előző diszkóklubunk étteremfőnökét a büfé vezetőjének. Ment a bolt, esténként fogyott a vodka meg a konyak literszám.

Pár hónap elteltével Pisti barátom szólt, hogy beszélnünk kéne:

-         Valószínűleg meg kell válnunk a büfésektől! – mondta gondterhelten.

-         Miért, mi a probléma? – kérdeztem ledöbbenve.

-         Mesélek valami érdekeset. – kezdett bele.

-         Szinte minden alkalommal, a buli közben büfés Pisti megkért, hogy az irodából hadd hívja fel  a feleségét. Egyik alkalommal a két szoba közti ajtó véletlenül résnyire nyitva maradt, és akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket:

-         Hozzál drágám egy üveg bianco Martinit, két üveg vodkát, és egy üveg konyakot! – mondta a telefonba.

-         Alig akartam hinni a fülemnek – mondta barátom elhűlve.

Kiderült, hogy büfés Pisti ilyenkor adja le „rendelését” a – valószínűleg tervszerűen – később érkező nejének. Azért a buli közben, hogy kiderüljön mi az, ami aznap este a legjobban fogy. Mivel jóhiszeműen nem ellenőriztük felesége táskáját, és elszámolniuk a kiadott-, és elfogyott italmennyiséggel kellett, a becsempészett italokat saját zsebre adták el.

Így aztán még aznap este „rovancsoltunk”, - azaz leltároztunk - a büfében, és mivel nem stimmeltek az italmennyiségek, rövid úton elköszöntünk szőke, kékszemű romabarátunktól. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, még ő volt felháborodva, és megsértődve. Később is megfigyeltem, hogy amikor valakiről kiderült, hogy tisztességtelenül akart meggazdagodni, valószínűleg a „legjobb védekezés a támadás” alapon, rendszerint még neki állt feljebb.

Akkoriban a budatétényi „Rózsakert” lakótelepen laktam, és nagyon jó barátságba kerültünk földszinti szomszédunkkal, egy huszonéves, jópofa sráccal, Zsolttal, aki akkoriban tért haza hosszabb külföldi munkájáról. Fiaimmal is nagyon összebarátkozott, sokat jártunk össze beszélgetni, bulizni, videózni. Tengerjáró hajókon dolgozott szakácsként több éven keresztül. Mivel elég nagydarab srác volt, felajánlottam neki egy portási munkát a margitszigeti diszkómban. Nagyon megörült az ajánlatnak, és ettől kezdve barátságunkra való tekintettel, bizalmi állásban a bejáratnál kezelte a jegyeket. Egyszer csak valami apróságon lebukott, kiderült, hogy nyelte a pénzt rendesen. Ilyenkor az ember elkezd számolni, és felmegy a pumpa, hogy egészen addig mennyi pénzt vettek ki a zsebéből. Mikor közöltük vele a pénznyelés és távozás tényét, szinte a tettlegességig felháborodott. Biztos nagyon zokon vette, hogy megszűnik állandó bevételi forrása. Nekem viszont az fájt a legjobban, hogy családunk, és fiaim jó barátját veszítettük el, pénz miatt. Ezt követően gyerekeim sokáig kérdezgették még:

- Mi van a Zsolttal? Miért nem jön velünk játszani?

Azt hittem ennél kellemetlenebb affér már nem eshet meg velem. Tévedtem. Ugyanis Zsolt húgát, Beát is felvettem a diszkó büféjébe. Zsolt távozása után ő még jó ideig ott dolgozott, míg egyszer egy volt kolleganője nem mesélte el trükkjeit. A vodkát tonikos-, a konyakot pedig kólásüvegben csempészték be, és árulták szintén saját zsebre Zsuzsa barátnőjével. A büfépult rejtett zugában meg is találtuk az ominózus palackokat. De a legkellemetlenebb a dologban az volt, hogy Pisti barátom már jó ideje közeli viszonyban volt Zsuzsával. Ezért nem vállalta az elköszönést. Nekem kellett ezt a feladatot elvégeznem. Úgy tűnik rendesen kitanulták nálunk a szakmát, mert ma mindhárman egy közismert szabadtéri szórakozóhely tulajdonosai…

A Margitszigeti Tóbiás Disco Klub mindezek ellenére egyre jobban ment. Pedig később már nem sokat reklámoztunk. Valószínűleg szájról szájra terjedt, hogy jó a hely, mert pár hónap után már több százan voltak szombat esténként. Meg aztán jó diszkó 1989-ben nem sok volt még Budapesten.

Kezdetben Pistivel ketten diszkóztunk. 10 óra körül én kezdtem, aztán éjféltájban átvette. Később, ahogy neki egyre több tennivalója volt a vendéglátással, én pedig más klubjaimba is jártam, már hárman zenéltünk, én általában 10-től éjfélig diszkóztam. Ez volt számomra a legjobb időszak, ekkor játszottam le a legnépszerűbb slágereket és a legjobb funky számokat, megalapozva ezzel a hangulatot.

Sok diszkós megfordult a szigeten. Bánáti Peti, aki ma DJ. Flash néven diszkózik sokfelé. Csallóközi Zoli, aki ma a Gázművek igazgatója. De Duka Tomival dolgoztunk a legtöbbet, aki – akárcsak én - a színvonalas funky zenét kedvelte.

Az elején nagyon sokféle stílusú zenét játszottunk, a haevy metáltól a hause-ig. Aztán ahogy differenciálódtak a szórakozóhelyek, és kialakultak a rétegklubok, a hard rock mulatók és a ravebulik, ez a közönség elvándorolt. De azért még így is maradt esténként 150-200 ember, éppen ideális a jó bulihoz. Még ekkor is elég sokszínű zenét játszottunk. Jelszavunk az volt: „Sláger, funky, rock and roll”.

A Margitszigeti Tóbiás Disco Klub működése során is természetesen voltak hullámvölgyek. Körülbelül a negyedik év táján – miután már rengeteg diszkó nyílt Budapesten – kissé hanyatlani kezdett a buli. Elhatároztam, hogy átalakítjuk, megújítjuk a helyet. Két hétre bezártunk, miközben színpadot építettünk a go-go táncos csajoknak, és fellépő vendégzenekaroknak, a diszkópultot áthelyeztük a színpad mellé, a bárpultot meghosszabbítottuk, felújítottuk, a berendezést – székeket, asztalokat - egy belsőépítésszel kicseréltettük. Kísérletet tettem a diszkó átnevezésére is ’Rythm Island Club” névre.

De a többszázezres beruházás nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket. Ha egy szórakozóhely hanyatlani kezd, szinte lehetetlen megállítani. Sokkal többen nem lettek, a régi tagok kimaradoztak, viszont kezdett egyre rosszabb közönség járni. Sajnos, ha egy szórakozóhelyre elkezdenek romák járni, teljesen átalakítják, lezüllesztik a helyet. Mivel így érzik erősnek magukat - bandákba verődve molesztálják a lányokat, sőt a párokat is. Ettől elmenekülnek mind a lányok, mind a párban szórakozók. Egyre gyakrabban tört ki verekedés, amit nagyon nehezen lehetett megelőzni, sőt megfékezni. Ezért egyre több rendezőt kellett alkalmaznom. Kezdetben csak ketten voltak, később – jóval kisebb közönség mellett is – már 4-5 gorilla sem volt elegendő. Így is előfordult, hogy olimpiai bajnok sportoló-rendezőt is megvert a közönség néhány alvilági tagja. A romák mellett, kezdett odaszokni az angyalföldi alvilág is.

Éjjel 2-3 óra felé már eléggé elfáradtam ahhoz, hogy lelépjek. A zárás, standolás, rendcsinálás hajnali 4-5 óra körül Pisti barátomra maradt, de Bürger Miki is szívén viselte a klub sorsát, és sokat segített. Egyszer azonban valamiért zárásig maradtam, amikor szemtanúja lettem egy olyan jelenetnek, amelytől valóban megijedtem. A hajnali 4 órai záráskor a vendégek már távoztak, de a bárpultnál három fiatalember kitartóan öntötte magába a Whiskyt, és csak nem akart elmenni. Már csak két rendező volt ott, amikor a lazán szórakozó alvilágiak csak nem akartak távozni, sőt egyre durvább hangnemben követelték az italt. Egyikük – a legnagyobb hangú – a nyomaték kedvéért bevágott egy poharat a bárpult tükrös polcaira, ahol minden összetört. A rendezők főnöke, Müller Jocó barátom ezt követően határozottan de udvariasan szólította fel a duhajokat a távozásra. De semmi nem használt. Pisti közben kihívta a rendőröket is, akik végre megérkeztek. De a három alvilágira az egyenruha látványa sem tett különösebb hatást, sőt a rendőröket is ugyanabban a stílusban kezdték elküldeni az anyjukba, mint előtte a személyzetet. Már úgy látszott, hogy komoly összetűzés lesz kialakulóban, amikor végre nagy nehezen távoztak.

Megijedtünk. Ha ezeknek megtetszett a hely, nagy bajban leszünk. Szerencsére többé nem láttuk őket. De ilyen és ehhez hasonló jelenetek szinte minden hónapban megismétlődtek. Sőt, néhányszor pisztoly, kábítószer is előkerült. Egyik este valakit meglőttek, a vécében drogot kezdtek árulni. Egyértelművé vált számomra, hogy minden megváltozott. Amikor ennyire eldurvult a helyzet felkerestem az egyik budapesti „keresztapát”, biztosítsa a klub védelmét. Jó pénzért Seres (akit később alvilági leszámolás során lelőttek) embereivel elvállalta. De csak rosszabb lett a helyzet. Kiderült, hogy a rendezők is össze vannak fonódva az alvilággal.

1994-ben az Atlétikai Stadion új szerződést akart kötni, mely sok szempontból akár jobb is lehetett volna, hiszen az addigi hétvégi, alkalmi bérlet helyet egész hónapra igénybe lehetett volna venni a klubot. Feleségemmel átbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy az egyre kisebb érdeklődés, egyre bonyolultabb helyzet mellett, nem akarom még jobban lekötni magam, még több estémet, éjszakámat a szórakozóhelyen tölteni. Így 1994-ben, ötéves működés után a Margitszigeti Tóbiás Disco Klub bezárt.

Néhány éve virágzott még csak a margitszigeti klub, amikor kitaláltam, hogy ugyanezt szűkebb pátriámban, Budatétényben is beindíthatnám. Kinéztem egy helyet, a Nagytétényi úti Gyufagyár kultúrházát. A különálló épület alkalmasnak tűnt szórakozóhelynek. Megkerestem az igazgatót, akivel megállapodtunk. Néhány hónap múlva már meg is nyitottam a „Club 112”-őt, amit mindenki csak „Gyufának” nevezett. Már nagy gyakorlattal indultam neki a reklámnak is. Plakátok, szórólapozás már hónapokkal a nyitás előtt. Mivel évekkel előtte a Budatétényi Művelődési Központban diszkóztam, így a „Tóbiás” név a környéken ismerősen csengett. Az akkori tinik mostanra nőttek diszkóba járó fiatalokká. Már mindenki alig várta, hogy megnyíljon a klub.

Rögtön a nyitás napján és azt követően folyamatosan teltház. Nagy színpad, hatalmas terem, játékgépek, pezsgett az élet péntek, szombatonként. Szinte az összes élvonalbeli popelőadó és együttes fellépett itt. Esténként itt kezdtem, aztán nyomás a Margitszigetre. Mintegy másfél évig működött teltházzal a „Gyufa”, mikor hallottam, hogy Érden megnyílt egy új diszkó. A néhány kilométerre lévő új szórakozóhely a közönségnek nem volt messze. A fiatalok mindig az új helyeket keresik. Ezt követően néhány hónapi vergődés után a „Club 112” kiszenvedett.

Nem keseredtem el. Két srác - akik Székesfehérvárról jöttek föl néha a dizsibe – mondták, hogy Fehérváron kellene diszkót csinálnom, mert rengeteg a fiatal, és alig van szórakozóhely. Ki is néztek egy alkalmas helyet az Alba Regia Sportcsarnokot, (ahol előzőleg Szlávik Bulcsu alvilági délszláv maffiavezér diszkója volt, akit később meggyilkoltak, és egy garázsban bebetonozva találtak meg). Kicsit gondolkoztam a dolgon. Ha előzőleg nem sikerült itt valakinek diszkót csinálnia, miért pont nekem jönne be? De rengeteg hibát említettek, amit előzőleg elkövettek, így elhatároztam belevágok.

Most így utólag visszagondolva, hatalmas vakmerőség volt egy vadidegen városban, egy hatalmas, több ezres sportcsarnokban, egy bukott diszkó után ugyanazon a helyen bulit rendezni. Mindezt úgy, hogy a környező házak lakói még mindig perben álltak az előző diszkó-tulajdonossal. Igaz, a Sportcsarnok igazgatója mindvégig bíztatott, és mellettem állt. Így aztán belevágtam életem legnagyobb vállalkozásába.

A 700 négyzetméteres, 12 méter magas kosárlabda-aréna diszkóvá alakítása és üzemeltetése az elején szinte megoldhatatlan feladatok elé állított: Hogyan alakítsunk át néhány óra alatt egy parkettás sportcsarnokot diszkóvá, és éjjel vissza? Hogyan védjük meg a kosárlabdapálya parkettáját? Hogyan szereljünk fel fényeket a 12 méter magas tetőszerkezetre? Hogyan szolgáljunk ki 1000 embert?

Aztán végül minden megoldódott. Tulajdonképpen az elődöm már kitaposta az utat. A parkettát fekete linóleum szőnyeggel védték meg, amely még megvolt. 2 büfépultot alakított ki a karzaton, és két mobil-, összerakható büfét épített, amelyet szintén megtaláltunk. (Igaz, hogy Szlávik Bulcsú emberei egy pár hét múlva jelentkeztek az áráért). A terem tetejére egy speciális, összerakható, alumínium állványzat segítségével szereltük fel a fényeket. A 10 x 5 méteres színpadot délutánonként négy ember rakta össze délután, és szedte szét minden hajnalban. Nagy ejtőernyőket feszítettünk ki – dekorációnak – a csarnok tetejére. Hatalmas kivetítő-ernyőt lógattunk be a színpad mellé, a videó-diszkóhoz. 8-10 tükröt kellett kihelyezni a lézer-showhoz. A zöld lézert eleinte béreltem, aztán később vettem egyet. A sportcsarnok berendezése minden alkalommal mintegy fél napot vett igénybe. De néha – mikor rá voltunk kényszerítve, mert meccs volt előzőleg a teremben - pár óra alatt is sikerült.

A diszkó végül is 5 büfével üzemelt, a vendéglátásban 12 ember dolgozott. A portánál 3, a teremben 5 rendező felügyelt. A berendezőkkel, takarítókkal együtt szombatonként mintegy ötven embert irányítottam.

Minden készen állt, amikor szorongva vártam az első buli időpontját. Vajon mennyien lesznek?

Kiszámítottam, hogy 600 embernél nullszaldós a rendezvény.

Meg voltam döbbenve, mikor az első alkalommal már nyolcszáz jegyet adtunk el. A következőn már ezren voltak, és állandóan nőtt a létszám. Rendszerint 1500-2000 ember csápolt a teremben a fellépő zenekarra, és a diszkóra. De volt sok olyan buli is, amikor 3000(!) fiatal volt a teremben. Ilyenkor a nagy tömeg miatt nem tudtunk több embert beengedni. Így aztán néha több százan álltak a bejáratnál. Gyakran betörték a bejárati ajtó üvegét is.

Fellépett itt a hazai popzene színe java, Hevesi Tamástól az Eddáig, Gesztitől Demjénig. Különleges érzés volt minden hétvégén több ezer lelkes fiatalnak diszkózni, megtapsoltatni, megénekeltetni őket. Igyekeztem mindig kívánságműsort is tartani, így a legnépszerűbb slágerek forogtak.

A nagy sikerre való tekintettel időnként, pénteki napokon nosztalgia-bulit is szerveztem az Old boys-szal, az idősebb korosztálynak. Nagyon jó hangulatúak voltak a rendezvények, de akkora sikerük nem volt, mint a szombati diszkóknak.

Az „Oszd meg és uralkodj!” elv alapján szerveztem a dolgokat. Két alfőnököt neveztem ki, egyet a vendéglátás vezetőjének, egyet pedig főrendezőnek, és az összes többi tevékenység irányítására. Így gyakorlatilag csak két emberrel kellett a kapcsolatot tartanom, de azért gyakran tartottam a rendezőknek együttes eligazítást is. A vendéglátás főnöke – lehet, hogy egy kicsit meglepő, de – egy szemorvos barátom volt, aki nagyon lelkiismeretesen végezte munkáját. Ő szerezte be az árut Fehérváron hétközben, gondoskodott a raktározásról, árukiadásról, standolásról, ő vette fel a pultosokat, és a leszedőket, vécéseket, takarítókat, és egyben felelősséget is vállalt értük. A főrendező felelt a jegyszedésért, a rendezőkért, a terem berendezéséért, a műsor lebonyolításáért, a végén a rendrakásért. Ők fizették ki a dolgozókat is. A rendezők fix pénzért, a büfések a jattért dolgoztak, a két alfőnök pedig forgalom után kapott pénzt. Mindkettőjükkel a buli végén elszámoltam. Így sokszor többszázezer forint volt nálam. Akárcsak a büféfőnöknél, akinek a következő hétre vásárolnia kellett. Egyik buli után, már otthon aludtam, amikor hajnalban csörgött a telefon:

-         A székesfehérvári kórházban vagyok – szólt a kagylóba a büféfőnök.

-         Mi baj van? – kérdeztem megdöbbenve.

-         Semmi különös, csak a buli után, hazafelé menet, lefújtak könnygázsprayvel, leütöttek, és kiraboltak. Kicsit kék-zöld vagyok.

Úgy látszik alvilágiak kifigyelték, hogy nála van a bevétel egy része, lekövették, és kirabolták. Pedig mindössze 50 méterre lakott a Sportcsarnoktól. Mintegy százötvenezret loptak el így aznap tőle ill. tőlem. Természetesen soha nem lettek meg a tettesek. Ezt követően kiadtam az ukászt, hogy hajnalban mindig két rendező kísérje hazáig.

Ekkor én is megijedtem egy kicsit. Ugyanis minden éjjel, buli után általában egyedül mentem haza. Míg elszámoltunk, és hazaindultam, már hajnali 4 óra is volt. Bárhol útközben, Budapest felé, a több mint 60 kilométeres úton megállíthattak, és kirabolhattak volna. Egyszer történt is egy ijesztő eset. Az autópályán éjszaka, a diszkóból hazafelé tartva, az út szélén egy autós integetett. Lassítottam, hátha bajbajutott valaki, mire az integető egy nagy késsel kezdett hadonászni. Szerencsére még nem álltam meg, így aztán ismét ráléptem a gázra. Az ürge egy nagy haleffel rohant egy darabig utánam, és valamit ordítozott. Akkor éppen nem voltam egyedül, de útitársaim sem értették mit akarhatott. Nem valószínű, hogy ki akart rabolni. Inkább őrült vagy részeg volt. Vagy mindkettő.

Úgy döntöttem személyi testőrt kell alkalmaznom. Egy megbízható barátomat kértem meg erre, akinek ezentúl az volt a feladata, hogy az indulástól kezdve, a diszkó alatt is végig mellettem volt, hajnalban pedig egészen lakásom ajtajáig kísért. A megfelelő óvintézkedések mellett, így aztán többé nem fordult elő hasonló eset.

Úgy pörgött szombat esténként a fehérvári diszkó, hogy úgy nézett ki ezt semmi nem állíthatja meg, és már örökké tart. Egyszer csak hírek kezdtek szállingózni, hogy egy új diszkó nyílt az uszodában. Hirtelen drasztikusan csökkeni kezdett a létszám. Már csak ezren voltak, aztán nyolcszázan, hatszázan. Meglátogattam az uszodai diszkót. Tömve volt. Megpróbáltuk megállítani a folyamatot. Kisorsoltunk egy mountain bike-ot. Semmi hatás. Legközelebb már egy Trabantot sorsoltunk ki. Ettől sem nőtt a létszám. Törzsközönségünk továbbra is kitartott mellettünk, de már „csak” ötszázan voltak esténként. A megemelkedett rezsiköltségek mellett ekkor már nyolcszáz főnél volt nullán a rendezvény. Néhány hétig még vergődtünk, hátha csalódik a közönség az uszoda-diszkóban, de hiába. A lejtőn nincs megállás. Pár hétig még próbálkoztunk, de szörnyű volt látni az ötszáz fiatallal „üresen” kongó termet, ahol néhány hónappal azelőtt még háromezren táncoltak, és a tömeg majdnem szétverte a Sportcsarnokot.

Fájó szívvel, de kénytelen voltam bezárni a Székesfehérvári szórakozóhelyet. Ezzel pont került a két évig tartó, legsikeresebb Tóbiás Disco Klub végére.

 

BALATONSZÁRSZÓ

A fehérvári diszkó befejezése után, azért persze nem maradtam buli nélkül, hiszen közben működött a sziget, és közben megnyitottam a negyedik Tóbiás Disco Klubot, a Balatonon.

Egyik barátom előtte való években Balatonszárszón üzemeltetett két éttermet, ahova néhányszor lehívott diszkózni. Valamikor kétezer fős ifjúsági expressz tábor működött itt Szárszó határában. Ennek kiszolgálására épült az étterem, hatalmas kerthelyiséggel, 4-5 kisebb büfé, lángossütő, és egyéb kiszolgáló üzletek. A rendszerváltással megszűnt a KISZ-tábor, és vele együtt a forgalom is. Nyilvános camping lett a táborból, de az addigi pezsgő életű tóparti kempingben ahol nyaranta 2000 fiatal volt az expressz táborban, akkor már csak 6-800 ember vert tanyát nyaranta, főleg augusztusban. A valamikor népes expressz táborra kiépült vendéglátóüzletek egyre gyengébben működtek.

Barátom csak egy évig bérelte az éttermet, így elhatároztam, hogy én folytatom. A koncepcióm az volt, hogy én inkább a diszkóra helyezem a fő hangsúlyt, nem az étteremre, és átalakítom az egyébként forgalmas országút melletti, lepukkant szocialista panel-műremeket éjszakai szórakozóhellyé. Gondoltam, ha az étterem nullára kijön és ellátja a személyzetet, már akkor megéri. Így 1990-ben évi 1 millióért, 3 évre bérbe vettem a szárszói Hullám éttermet. Jó érzés volt végre egy „saját” épület, ahol nincs főbérlő vagy igazgató, aki mindenbe beleszól, hanem azt csinálok amit akarok.

A hetvenes években panelből épült, 2000 adagos, lepusztult önkiszolgáló étkezdéből diszkó-bárt csinálni nem volt egyszerű feladat. Hatalmas átalakításokba kezdtem. Mivel úgy gondoltam az étterem nyáron inkább a kerthelyiségben zajlik majd, az épület külső, felső homlokzatát, ennek megfelelően átfestettem.

A diszkónál inkább a fények, tükrök, és egyéb effektek dominálnak, a falnak lehetőleg semlegesnek kell lennie, ezért a belső teret érdekes színekre: sötétzöldre, és lilára festettem. Nagy, sötét függönyöket szereltünk fel, hogy a szörnyű falakat eltakarjuk. A mosogatófülkét lebontottuk, diszkó-pulttá és go-go táncos-dobogóvá alakítottuk át, amelynek aljába a mélynyomó hangfalakat is beépítettük. A diszkópult elejét, és a táncplacc nagy részét hatalmas tükrökkel borítottuk. Az önkiszolgáló étterem kiadóablakát és a mögötte lévő helyiséget bárpulttá alakítottuk át, és hangulatos fényekkel, réz-pohártartókkal szereltem fel. A végén már egészen jól nézett ki. Valóban éjszakai bár jellege lett.

Az országút mellé nagy, reflektorokkal megvilágított reklámtáblát helyeztünk el. Az épület homlokzatán lévő „HULLÁM ÉTTEREM” feliratú neondobozokat „TÓBIÁS DISCO”-vá alakítottuk át, és az épület előtt álló 5 méteres vasoszlopra nagy, többféle programmal villogó fényorgona-nyilat szereltünk fel. Így, már a balatoni országútról fel lehetett figyelni a szórakozóhelyre.

Az étterem és az országút között volt egy elhanyagolt telek, melyen dzsungelszerű állapotok voltak. Alig lehetett látni az éttermet az útról, a sok bokortól. Kibéreltünk egy láncfűrészt, és többnapi munkával az egyik pincérsrác kivágta az elvadult bozótot a területről, míg megfelelő be- és kilátás nyílt.

Az akkori - 1991-es - árakhoz képest egy egész kis vagyont, - több mint egymillió forintot költöttem az épület felújítására.

Az étterem mögött volt még egy faépület, melyet csak „barakk”-nak hívtunk, olyan borzalmas állapotban voltak. Régi, rozoga ágyak, vas öltözőszekrények, a sarkokban egérrágta lyukak. Ennek ellenére, - nyáron, amikor jó idő volt, és az ember még a szabad ég alatt is elalszik, – a célnak nagyjából megfeleltek. Akkor, amikor a Balatonon, nyáron az egekbe szöknek a szobaárak, - nagy szó volt, hogy 10 fős személyzetnek ingyen szállást tudtam biztosítani.

Az első évben – amikor még azt hittem aranybányát találtam – kibéreltünk júniustól-szeptemberig a családnak, egy egész nyaralót. Talán szimbolizálja az üzletmenetet, hogy a következő években már mi is a barakkban laktunk…

„Tóbiás étterem és Topless Disco Bar” szöveggel több ezer szórólapot raktunk ki minden héten a strand és a központ közelében. Egyik volt tanítványom Földváron szörfoktató volt. Tudta, hogy Tóbiás néven diszkózom, és megkeresett Szárszón. Egy kis mikrobusszal járt, így kitaláltuk, hogy ő gyűjti össze a vendégeket a szomszédos nyaralóhelyekről. A „Tóbiás Disco járat” Szemesről, és Szárszó központjából szállította a diszkóba vendégeket, majd éjjel vissza.

Egy ilyen idényjellegű vendéglátóhelyre a személyzet összeválogatása sem volt egyszerű. Még tavasszal Budapesten feladtam egy hirdetést, hogy szakácsot keresek, és a jelentkezőket próbafőzésre hívtam a lakásunkba. Így meg volt oldva egy időre a hétvégi főzés. Minden hétvégére vendégeket hívtam, segítsenek a zsűrizésben. Végül kiválasztottam egy jópofa, harminc körüli srácot, Pistit, akinek kisujjában volt a gasztronómia. Gyorsan és ízletesen főzött, és dolgozott már a Balatonon is. Első alkalommal megkínáltam sörrel, de teljesen absztinens is volt, ami egy szakácsnál nem hátrány. Annyira összebarátkoztunk, hogy néhány héttel nyitás előtt leküldtem a szárszói étterembe, a terepet előkészíteni. Ez nagyon jó ötlet volt, mert így mindent kitapasztalt előre. Hogyan lehet a legjobban lenyúlni dolgokat. Később a szomszéd mesélte, hogy látta, amint hajnalban vitte az inge alatt az oldalasokat, a szomszéd étterembe eladni…

Mindenesetre, az első hónapban nagyon rendesen dolgozott. Még füvet nyírni is segített nekem a nyaralóban. Aztán hirtelen történt valami. Mint említettem absztinens volt, hiába kínáltam néha egy pohár sörrel, nem fogadta el, csak vizet ivott. Most már tudom, hogy az a férfi, aki csak vizet iszik, attól tartani kell. Aztán egyik délben megyek be az étterembe, nem látom sehol a szakácsot. Kérdezem:

-         Hol a Pisti?

-         Alszik. – mondják, kicsit félve a konyhalányok.

-         Délben? Hiszen a konyha 9-kor kezd…

Elindultam megkeresni. A szobájában aludt, békésen. Hiába próbáltuk felébreszteni, nem sikerült semmilyen módszerrel.

Kiderült, hajnalban jött haza a szomszéd étteremből, (ahova hordta a húsokat) és holtrészegre itta magát.

Így aztán aznap a konyhalányok készítették az ebédet – akik egy hónap alatt nagyon belejöttek már a főzésbe. Pisti délután tájban magához tért, de nem sokra emlékezett. Leültünk beszélgetni, s mivel az elmúlt idő alatt összebarátkoztunk, és tényleg jól főzött, adtam neki még egy esélyt, de leszögeztem:

-         Ha ez még egyszer előfordul, - gondolom Te is tudod, - akkor sajnos el kell köszönnünk egymástól.

Egy hétig bírta. Aztán megint ugyanolyan állapotba került. Nem is tiltakozott. Később kiderült, nem sokkal találkozásunk előtt volt elvonókúrán…

Már előzőleg valamin összekülönböztem az egyik pultos lánnyal a diszkóban. Amikor kifogásoltam a munkáját, olyan alpári stílusban válaszolgatott, amit nem tudtam elviselni, és elköszöntem tőle. Kiderült, hogy közben szakács Pistivel összeszűrték a levet. Így együtt távoztak. A dolog érdekessége, hogy jó néhány évvel később találkoztam Pistivel a Király utcában. Elbeszélgettünk, miközben szóba került a pultos lány is, akiről jól elmondtam a véleményem. Ő csak bólogatott. Elköszöntünk. Pár napra rá megint arra jártam. Hát kit látok? Megint a Pisti gyereket, amint kézen fogva sétál fent nevezett leányzóval. Később kiderült, összeházasodtak…

Így tehát ott álltam a nyár közepén a balatoni étteremben szakács nélkül! Egy darabig a konyhalányok főztek, aztán felvettem egy srácot, aki nem volt alkoholista, - naponta csak egy pár üveg sört ivott, munka után, - de sehol nem volt a Pisti szakácstudásához képest.

Ha jó idő volt, délben alig voltak az étteremben. Esténként pedig 8-10 asztal már jó forgalomnak számított. Ehhez általában elég volt egy felszolgáló is, mert esténként az üzletvezető srác is beállt. Gyakran én is beöltöztem, és hasznosítottam felszolgáló-gyakorlatomat, melyet még egyetemista koromban szereztem.

Német tudásomat kihasználva gyakran beszélgettem a vendégekkel. Felidéztük a békebeli szocialista időket, amikor az NDK-s és NSZK-s rokonok itt randevúztak a Balatonnál, és tele voltak a balatoni éttermek. Akkoriban dolgoztam a nyári szünidőben Füreden, és elhagytam a gatyámat is, annyian voltak.

Az angolnapusztulás is közrejátszott abban, hogy a kilencvenes években már jóval kevesebben voltak, de erre természetesen a német újságok is rátettek egy lapáttal.

- Miért nem jön most olyan sok német turista a Balatonra?

-         Warum nicht kommt die deutsche touristen jetzt, so viel, nach Plattensee - érdeklődtem.

-         Die Spiegel schreibt: ist es ketten vor dem See! (a Spiegel azt írta, hogy kerités veszi körül a tavat, annyira fertőzött!)

Egy balatoni étterem számára két tragédia van: az egyik, ha kevés a vendég, a másik, ha hirtelen teltház lesz. Az előbbi általános volt, de egyszer bekövetkezett a másik tragédia is! Valamilyen országúti karambol történt az előttünk lévő országúton, amitől beállt a forgalom, és az autók órákig csak lépésben közlekedtek. Hirtelen megtelt az étterem. Az egész terasz, és a belső helyiség is. Mintegy harminc asztal. Több mint száz ember! El lehet képzelni, mi volt ott, ha a kapacitás 10 asztalra volt tervezve. Mindenki beállt dolgozni, még a fiaim, meg a takarító is krumplit hámozott. Mégse bírtuk. Tele voltunk némettel, akik fasiszta stílusban üvöltöztek velünk. Volt, aki nem azt kapta, amit rendelt, és mindent hidegnek találtak. Rémálom volt. Akkor azt kívántam, inkább senki ne legyen…

Az éjszakai topless diszkó-bár viszont egyre jobban beindult. Lehet, hogy azért mert két lány felváltva, egész éjjel félmeztelenül, erotikus go-go táncot lejtett egy rúd körül, a dobogón. Ezen kívül, az egyik lány, Evelyn - aki Olaszországban is dolgozott, - sztriptízműsort is előadott. Kuriózum volt, hogy égő gyertyát dugott a testnyílásaiba, és beleült néhány férfi vendég ölébe. De vigyáznia kellett, nehogy olyan pácienst válasszon, akinek véletlenül ott van a barátnője, netán a felesége.

Az első évben visszajött az a pénz amit befektettem, de haszon nem sok maradt. A második nyarat egy MDF konferencia mentette meg, melyet a szezon után, augusztus végén, a campingben tartottak. A résztvevő mintegy 300 embernek nálam rendeltek meg egy hétig, napi háromszori étkezést. Ehhez megint kevés volt a személyzet. Ezért kitaláltam, hogy meghívom a család fiatalabb tagjait is dolgozni. Érdekes látvány volt, amikor az unokatestvérek: Nándi, Attila, Lehi, Ádám, Matyi együtt dolgoztak a konyhán. Kemény meló volt. Egy hétig minden nap hajnalban keltünk, hogy több száz embernek fél nyolcra svédasztalos reggelit tálaljunk. Utána mosogatás, főzés. Délben ebéd, hatkor vacsoráztatás, este diszkó hajnalig. Nem sokat aludtunk.

A harmadik évben már veszteséges volt az üzlet. A konkurencia is egyre erősödött. Szárszón, a központban két diszkó is nyílt. Az országút mellett, a közelemben sorra nyitottak pizzériák, csárdák, kisvendéglők. A campingre épült büfék viszont sorra bezártak. Egyértelmű volt, hogy nem érdemes tovább bérelnem a helyet.

Valaki azonban kivette utánam is még pár évig, és magyaros étteremmel próbálkozott, továbbra is „Tóbiás vendéglő” néven. Valószínűleg nem sok sikerrel, mert azóta üresen árválkodik az épület. Mikor arra járok, még mindig látom a „Tóbiás” neont.

A Margitszigeti Tóbiás Diszkót 95-ben zártuk be, azóta születésnapokat, esküvőt, alkalmi bulikat csinálok.