Andrásfalvy Bertalan
A
„tánc” születése1
Tánc - ez a szó mai nyelvünkben
ritmikus, szabályozottan ismétlődő emberi mozgást jelent, melyet általában
zenére, énekre járnak. A táncnak a muzsikához való szoros kapcsolatát kifejezi
az eredeti, a görög nyelvből átvett latin szó: chorca („tánc”). Ebből
jön a kórus, az énekkar, az énekkar helye a templomban, továbbá a choreum,
ami annyit tesz, mint a görögből vett orchestra. Mindkét szó annyit
jelent, mint táncház, a tánc helye, az európai nyelvekben a zenekar (orchester)
vagy a hangverseny helye. Maga a tánc szó is közös gyökerű szinte az összes
európai nyelvben: Tanz (német), tanec (szlovák, cseh, orosz), tanssi,
tanhu ( finn), tants (észt), dans (román). Mi a tánc
szavunkat valószínűleg a németből vettük át.2
Más nyelvekből átvett szavaknál a
művelődéstörténet és a néprajzi kutatás feltételezi azt, hogy egy új, idegenből
jött szó azért honosodhat meg egy nyelvben, mert a szóval új fogalom is
érkezett. Eszerint ha a tánc szó nyelvünkben német eredetű, mi magyarok addig
nem is táncoltunk, amíg a táncot a németektől meg nem tanultuk? És a többi nép,
az angol, a francia, a román, a lengyel is csak később kezdett el táncolni,
miután ez a szó (és tánc) elterjedt és átvehették? Ez valóban képtelenség. A
legfejletlenebb társadalmak is ismernek táncokat, sőt az állatok között is
vannak olyanok, amelyek többé-kevésbé ritmikus, ismétlődő, táncszerű
mozdulatokat tesznek, és ezek a mozdulatok nincsenek összefüggésben
élelemszerzéssel vagy más hasznos tevékenységgel.
Éppen azért, mert oly sok nyelv
vette át ezt a szót, föl kell tételeznünk, hogy ezzel egy új fogalom is
megjelent a népek életében. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk azokat a szavakat,
amelyek a tánccal kapcsolatosak, a mi nyelvünkben is rendkívül sok kifejezésre
találunk, melyek a tánc különféle mozgásbeli sajátosságaira utalnak. A táncol szó
helyett mondhatjuk, hogy jár (járja, megjárja, eljárja), ugrik,
sürög forog, tombol(...), fordul, apróz, lép, megrak, pontoz stb.
Bizonyos táncoknak, táncolási módoknak - nemcsak a magyarban, hanem más
nyelvekben is - olyan megjelölését is ismerjük, melyek függetlenek a tánc
szótól. Dunafalván (Dunaszekcső-sziget) tavasszal járták a leányok a böjti
ugróst, mert a leány körtáncra nem is volt érvényes a böjti tánctilalom. Nem is
nevezték táncnak. Hasonlóan karikáznak, fércelnek, sivitelnek, hajabokáznak,
futnak, ugranak a leányok körben, Somogyban és a Duna mentén, a Sárközben
és Szlavóniában is. A németek a körtánc járására nem használják a tánc szót,
hanem azt mondják: reigen. Később lesz csak jelzős szerkezettel Reigen-tanz
(körtánc) a neve ennek a formának. A románban a körtánc neve hora, vagy sîrba
(ejtsd:szirba), általában pedig joc (ejtsd: zsok) vagyis játék.
Táncolni általában: a juca, de ők is átvették a tánc szót, dans.
Mindebből már sejthető, hogy a tánc szóval az addig gyakorolt táncoktól eltérő,
új mozgásformát jelöltek, és ez az új forma terjedt el a szóval.
A tánc felfokozott, művészi
mozgás. Nem gyakorlati, „hasznos” tevékenység, hanem érzelmek, indulatok
megélésének, kifejezésének és megszelídítésének eszköze, nyelve. Kifejezheti,
elmélyítheti a szeretetet, a kapcsolatot, az egybetartozást, és kifejezheti a
harcot, a vetélkedést, a gyűlöletet és a küzdelemre készülődést. Az embert ezek
a szélsőséges érzések mélyen érintették a kezdetektől, de a társadalom ezek
kifejezését nem mindenkor engedte meg, és nem minden formában. Az európai
középkorban a szeretet, az összetartozás érzését csak igen visszafogottan,
nyilvánosan csak a körtáncokban, lánctáncokban engedte meg. Az összefogódzott
láncban énekszóra vagy muzsikára egyszerre mozgó emberek tánca kifejezte a
közösséget, és erőt sugárzott minden résztvevőre és szemlélőre. Az egyén csak e
közösségen keresztül „beszélhetett” mozdulataival, választottjával, kettejük
kapcsolata másképpen nyilvánosságot nem kaphatott.
A harc, a gyűlölet kifejezésére,
a vetélkedésre, párbajra a középkori társadalom nyilvánosan nem adott
engedélyt. Ez nem jelentette azt, hogy effajta táncokra, küzdelmekre nem került
volna sor, de nem nyilvánosan. A spártai ifjak az ókorban harci tánccal, a pürrikionnal
készültek a háborúra. Lukianos róluk írta: „Így aztán le is győznek mindenkit a
zene és a ritmus vezetése mellett... elöljáróikat és vezéreiket táncvezetőknek
nevezték.”3
Így táncolva, nem ritkán asszonyaik énekkíséretére küzdöttek egymás ellen a
szatmári botoló cigányok a közelmúltban, de a XVIII. századi periratokból
tudjuk, hogy táncolva verekedtek még a magyarok és a szerbek is a Dunántúlon.
Csak azért maradt fenn írás ezekről, mert halállal végződtek. A török ellen
küzdő magyar hajdúk fegyveres harci táncáról is vannak írásos és rajzos
tudósítások: ezeket saját énekszavukkal is kísérték. Xenophon Anabazisában
írt arról, hogy a visszavonuló és elcsigázott görög zsoldosok pihenőjükön harci
táncban gyönyörködtek, és abból vettek új erőt. Ebben az ellenséget és saját
harcosaikat megjelenítő szereplők vívtak színlelt élethalálharcot, melyet
természetesen a görög harcos nyert meg.4
A középkor óta Európában számos helyen jártak ún. moreszkát, ebben a
pogány és a keresztény harcosokat jelenítették meg a táncosok, és a színlelt
viaskodás után a keresztények győzelmét ünnepelte a közönség.5
Az ünnepi, színjátékszerű
szertartásos táncokat nem számítva Európában a reneszánszig csak kör- és
lánctáncokat jártak. Páros tánc nem létezett. Szerencsések vagyunk, mert a
középkor és a reneszánsz táncairól számos freskó, kódexekben rejtőző
illusztráció, rézmetszet és olajfestmény készült. Fra Angelico Utolsó Ítélet6
című festményén az üdvözültek az angyalokkal összefogódzva táncolnak körben
a Paradicsomban. Maszkos körtáncot ábrázol Albrecht Dürer7
egy metszete, hogy csak e kettőt említsem. Ez a lánctánc, füzértánc, a carole
vagy karole, az espringola, a branle. Ezeknek a járását
mondták a németek reigennek.8
Thoinot Arbeau 1588-ban megjelent
táncokról szóló művében, az Orchésographie-ben teljes képet nyújt a XVI.
századi Franciaország tánckultúrájáról, és egyben egész Európa reneszánsz
táncvilágáról.9
Művében már említ páros táncokat is, de az ő életében ezek jelentették a
legújabb divatot: azt a szabadságot, hogy a közös lánctánc már
szétszakadhatott, és a férfi párjával külön is fordulhatott. A legelterjedtebb,
általánosnak mondható táncok, az ő idejében még a branle-ok, a füzértáncok
különféle változatai. Branler franciául ide-oda lendülést, ingást, lóbálást,
rázást jelent, rokon az angol brawl, az olasz brando és a spanyol
bran szóval. Nyilvános mulatságokon ez volt a nyitó tánc, és csak ezután
kerülhetett sor más táncokra. Maguk a branle-ok is többnyire két,
ritkábban három részből álltak. Ugyanaz a dallam megszólalt lassan páros, majd
gyorsabb páratlan ritmusban. Ezt a gyakorlatot nevezték proportiónak, és
elterjedt egész Európában.10
Reverend abbé, XlV. Lajos francia király erdélyi ügyvivője a következőket írta
1736-ban Bethlen Miklós nevében11:
„A mi összes táncaink nem állnak egyébből, mint amit Franciaországban branles-nak
vagy contredanse-nak neveznek. A táncosok kezet adnak egymásnak, és az
első vezeti az egész sort. Előbb elég lassú lépéssel kezdi, majd kissé
élénkebben folytatja és a gavotte-hoz hasonlóan végzi, melyben a férfi
két kezével átölelve az őt követő hölgyet, azt többször megforgatja, de
anélkül, hogy forgatás közben az alkotott félkörből kilépve - úgy, hogy egy
nagy teremben hét-nyolc forog hölgyével, miközben a többiek pontosan megtartják
a félkör alakját.”12
A későbbi századokban ez a zárt
vagy nyitott lánc- vagy füzértánc fokozatosan kiszorult a mulatságokból, egyre
többet táncolnak már a kiszakadt körből párosan, majd a legtöbb helyen el is
maradt a kezdő lánctánc, helyette a férfi párosan táncol hölgyével, azt
forgatta, kerülte, amint ezt újra képeken is megfigyelhetjük (pl. a
Birckenstein-féle gyűjteményben 1886-ból13
). A rögtönzött páros forgó és forgató táncok azután újra szabályozódnak, és
létrejönnek számos változatban a máig is élő, kötött motívumokból álló ún. kontratáncok,14
a tánc újra szabályozottá válik. Ez a folyamat azonban nem mindenhol zajlik le
így, hanem csak Európa középső és nyugati felében. Ott tehát, ahová eljutott a
reneszánsz szabadossága, individualizmusa, vagyis addig, ameddig a nyugati
kereszténység terjedt. Ez a nagy kulturális választóvonal Nyugat- és
Közép-Európa, valamit Kelet-Európa között. A Magyar Királyság egyértelműen
ehhez a nyugati félhez tartozott, keleti határain túl kezdődött az ortodoxia
világa, ahová már sem a clunyi reform, sem Szent Ferenc forradalma, sem a
reneszánsz, sem a reformáció, sem a barokk szellemisége nem hatolhatott be
társadalmat és gondolkodást átalakító erővel, legfeljebb külsőségekben vettek
át valamit az uralkodók. Kelet-Európában napjainkig tartott a lánctáncok szinte
kizárólagos uralma, a horák, kolók, a horovodok
táncvilága. A keleti Kárpátokon túl, a Magyar Királyság egykori határain túl
élő moldvai csángók táncéletébe is csak a legutóbbi évtizedekben került bele a
páros tánc valamilyen formája. Itt kihívó, szemérmetlen dolognak is számított
volna egy férfi és egy nő külön tánca.
A rögtönzött páros táncok
világában már megjelenik szelíd formában a szerelem, az összetartozás érzésének
az ellentéte - a harc, a vetélkedés táncos kifejeződése. De csak ott, ahol a
körtáncok felbomlása után kialakult improvizáció nem lép be az újra szorosan
kötött kontratáncok világába. Páros táncainkban ott van egymás mellett
és után, egyetlen táncfolyamatban a szorosan átöleléses forgó, aztán a pár
elengedése, csalogatása, megcsalása, az üldözés, a kijátszás, az egymással
versengő szerep is. Ez a szerelem teljessége, a catullusi odi et amo15
visszfénye. Erről a páros táncról szólnak költőink is. Balassi Bálint „Bebek
Judit nevére”,16
„Júliát hasonlítja a szerelemhez”,17
(...) Arany János „Öldöklő Angyal”18
című töredékében.
(...) A gyermekköltészet és
szokásvilág az egykor a felnőttek körében élt, kialakult költői formákat,
dalokat, táncokat, szokásokat, ritmusokat őrizhette meg. A magyarság egykori
lánc- és körtáncai ma már csak néhány néprajzi csoportban jelennek meg,
rendszerint nagylányok karikázóiban, elsősorban a Sárközben, a Duna mentén, az
egykori szlavóniai magyar sziget falvaiban, Somogyban és néhány palóc faluban.
De mindenütt megvoltak ezek az énekes-táncos, párválasztós gyermekjátékok,
melyeket ma sem nevezünk táncnak, hanem csak játéknak. Többnyire csak kislányok,
kisebb fiúkkal - akik hamarosan ki is maradnak majd a leánycsapatból -
karéjban, körben, lassú tempóban fordulnak, lépnek körbe, s van, hogy egyikük
még bent áll, vagy bent ellenkező irányban halad, szintén e ritmusban lépkedve.
Amikor ez a bent járó párt választ, szakít ki magának a körből, derékon kapja,
és sebesen forogni kezd vele, a nóta frissbe csap át:
„Ezt
szeretem,
Ezt kedvelem,
Ez az én kedvesem”
vagy
„Ezt
ölelem,
Ezt csókolom...” stb.
A kör vagy szétszakad szintén
párokra, vagy tapsolva kíséri énekével a bent forgókat. Kiss Áron Magyar
gyermekjáték c. gyűjteményében, a Magyar Népzene Tára első, Gyermekjátékok
című kötetében tucatjával találjuk változatait a magyar nyelvterület minden
részéből.19
Szemünk előtt ismétlődik meg az,
amiről Arbeau írt. A középkori lánctánc szétszakad. Forradalom, újítás, eddig
meg nem tűrt szabadosság: valaki egyet választ ki, kiszakítja a körből,
megöleli, nem szégyelli: „Ezt szeretem, ezt kedvelem...”, és forgatja, forgatja
magának. Ez már nem a megszokott karikázó, lépő, futó, ugró, sergő, sifitelő
karika, lánc! Két ember nyilvános magánügye, egymást élvező
öröm-kapcsolatának bemutatása. Ez rohant végig egykor Európán, új szót,
fogalmat és életérzést sodorva magával: ez már a Tánc.
1
Első megjelenése: Andrásfalvy 2002a.
2
A tánc kifejezés első előfordulásai magyar forrásokban a XVI. század közepére
tehetők. Err